Egy csodálatos iskola Munkácson

Emlékezés a Munkácsi m. kir. Árpád Fejedelem Gimnáziumra (1938-1941)

A címet olvasva, bizonyára sokakban felmerül az a kérdés: mi indokolja, hogy a Munkácsi m. kir. Árpád Fejedelem Gimnázium néhány éves történetére emlékeztessünk?

Horthy Miklós csapatainak bevonulása Munkácsra, ünnepség a Városháza előtt, 1938

Úgy gondolom, hogy egy nemzet történelmében vannak olyan évek, akár napok, amelyekre emlékezni kell, az akkori eseményekről, tapasztalatokról nem szabad megfeledkezni.

Ilyennek érzem a Gimnázium néhány éves történetét is, amelyet diákként magam is, átéltem.
A jelenlegi munka nem ad lehetőséget arra, hogy Kárpátalja, az ott élő emberek: ruszinok, huculok, zsidók, magyarok, szlovákok németek történetét, részletesen tárgyaljam. Csupán a lényeget szeretném bemutatni: milyen meghatározó külső körülmények, társadalmi és gazdasági viszonyok között éltünk azokban az években és működött a Gimnázium néhány évig… Hogyan éltek a tanárok és a diákok, a város lakossága.
Meggyőződésem, hogy emlékezetes és tanulságos évek voltak ezek, amelyekről hiba lenne megfeledkezni. Ezért érzem kötelességemnek mindezt megírni.
1938-39-4o-41 tanévekben voltam a Gimnázium tanulója.
Ott érettségiztem 1941. június 26-án.
Ez a néhány év maradandó emlék és élmény számomra! Életkoromat tekintve, igen sürgető feladatomnak érzem, hogy ezt megörökítsem, hiszen egyre kevesebben – ha egyáltalán még – vagyunk, akik erről személyes élményként beszámolhatunk.
Az eltelt sok évtizedben erről – tudomásom szerint – nem esett szó.
Ez a Gimnázium, csodálatos iskola volt, különösen értékes, nagyobbrészt fiatal, lelkes tanárokkal. Többen közülük alig néhány évvel voltak idősebbek tanítványaiknál.
A másik, különlegesen meghatározó tényezőt, Kárpátalja és az ott élő emberek: a különböző nemzetiségek, a különböző vallások jelentették. Nacionalizmusnak, egymás megkülönböztetésének nyoma sem volt!
Mindennek fontos szerepe van abban, hogy a Gimnázium történetét megérthessük.
Ezért, a történetet egy kissé korábban, a címben szereplő témától eltérően kell kezdeni.
Egyes források vitatható állítása szerint, a területre még a “honfoglalást” megelőzően, kalandozó székely magyarok érkeztek, a mai Erdély felől. Az általánosan elfogadott álláspont szerint, Árpád hadai 895-ben, vagy 896-ban léptek a területre, a Vereckei-hágón át.
Az István király idejében megszervezett 45 vármegye között, Kárpátalja a Magyar Királyság részét képezte. IV. Béla uralkodásának kezdetén indult meg a terület benépesítése magyar katonákkal és kisnemesekkel, ám a tatárjárás nagy pusztítást végzett ezeken a területeken is. Így később már német telepesek érkeztek, majd – Halics felől – megindult a ruszinok áramlása is. Ennek a szláv népcsoportnak ősei a 12- 18. század folyamán a Kárpátok keleti oldaláról települtek be, mint pásztor és földműves nép.
Egyes csoportjuk részt vett az elpusztult magyarországi tiszántúli, a bácskai, a szerémségi és a szlavoniai területek újranépesítésében.
A huculok a 18- 19. században költöztek Galiciából, a Felső-Tisza vidékére, Rahó környékére.
A 19-2o. század fordulóján, a kedvezőtlen agrárviszonyok következtében, a ruszinok körében tömeges paraszti elégedetlenség halmozódott fel. A mérhetetlen nyomor okozta társadalmi feszültségeket a 19. század utolsó negyedében, az Oroszországból elűzött, majd az Osztrák- Magyar Monarchia szomszédos, osztrák tartományában, Galiciában, üzleti tevékenységében hatóságilag korlátozott zsidók nagymértékű bevándorlása is gerjesztette, mert az újonnan érkezők lényegében teljesen kezükbe vették a terület pénzügyi világát, kereskedelmét.
A legsúlyosabb állapotok a Schönborn-Bucheim hitbizományi uradalom területén alakultak ki, ami rátelepedett a vidékre és földhiánnyal fojtogatta a parasztságot.
Később, a három részre szakadt országban, Kárpátalja kezdetben a Habsburg ház által uralt Királyi Magyarországhoz tartozott, illetve egy részét az Erdélyi Fejedelemség vette birtokába, 1648-ig – több megszakítással – ott is maradt. 1632-ben II. Ferdinánd, I. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek ajándékozta Munkács várát. A Rákóczi-szabadságharc során Kárpátalja mindvégig a kurucok oldalán állt.
Az 1848-49-es szabadságharc során, Kárpátalja lakossága /beleértve a ruszin kisebbséget is/ a felkelők oldalán állt.
1864-ben kezdte el működését az első ruszin szervezet, az ungvári “Szent Bazil Társulat”, amely 1912-ig állt fenn.
1918 november 9-én Ungváron megalakult magyarországi Rutén Néptanács majd a Károlyi- kormány megalapította itt, a “Ruszka-Krajna autonóm területet”.
Az 1920. junius 4-én a Csehszlovákiával megkötött Trianon-i békeszerződés során „Podkarpatszka Rus” néven, Kárpátalja Csehszlovákia részévé vált.
Az 1938. november 2-i bécsi döntés értelmében, Kárpátalja déli része /Ungvár, Munkács, Beregszász/ Magyarországhoz került.
Ebben az időben én már, szüleimmel munkácsi lakos voltam. Ott éltük meg, hogy 1939. március 15-én a magyar hadsereg megszállta egész Kárpátalját a Vereckei-hágóig.
1944. októberében a szovjet hadsereg foglalta el a területet, majd 1945. június 29-én a Szovjetunióhoz csatolták. Ekkor indult meg a kárpátaljai magyarok kitelepítése, illetve deportálása a “gulagokba”.
A Szovjetunió felbomlása után, 1991. augusztus 14-én, a függetlenné vált Ukrajna része lett.
Elképesztően nehéz, viharos történelem, amelynek néhány évig része volt a Munkácsi Árpád Fejedelem Gimnázium is.
Jelenleg, Kárpátalja népességének 12%-át teszi ki a magyarság, a többiek ukránok, oroszok, ruszinok, németek, szlovákok. Napjainkban nagy itt a szegénység, magas a munkanélküliség, csak a csodálatos természeti viszonyok nem változtak.
Az 1910-évi népszámláláskor még a lakosság 74%-a magyar volt, ez az arány Trianon után alaposan megváltozott: 2001-re már 10%-ra apadt, a többi népcsoport, főként ukránok és ruszinok mellett.
Ez volt az a történelmi háttér, amelyben a kárpátaljai magyar nyelvű oktatás kialakult.
A Munkácsi m. kir. Áll. Gimnázium 1868. október hó elején, tulajdonképpen mint Bereg-vármegye és Munkács város által fenntartott “nyilvános jogú alreálgimnázium” négy osztállyal és 72 tanulóval indult. Az első érettségi vizsga 1894 júniusában volt az intézetben.
A cseh megszállás után, az 1919/20 tanévtől kezdődően áll. Reálgimnáziummá szervezték át és az 1925/26 tanévtől kezdve fokozatosan cseh tagozattal egészítették ki.
A felszabadulás után, az 1938/39 tanévben lett újra m. kir. áll. Gimnázium. Akkori otthonába, amelyet a város építtetett és az államnak átadott, 1939-ben költözött az Intézet.
Az Intézet 1939/4o tanévben töltötte be fennállásának 72-dik évét. Ez az Intézet, amelynek akkor már diákja voltam, valóban “csodálatos Intézet” volt: tevékenységében, szervezettségében egyaránt.
Amint már említettem, kitűnő fiatal, lelkes tanárokkal, akiknek jelentős része az anyaországból odahelyezett “anyás” volt. A tanárok többsége régi munkácsi magyar volt. Közöttük semmiféle konfliktust, mi diákok nem éreztünk.
Az odahelyezett fiatal tanárok között volt Turchánvi György, aki később a Budapesti Orvostudományi Egyetem Biofizikai Tanszék professzora lett. Nekünk,”segéddíjas tanárként” mennyiségtant és fizikát oktatott. Takáts Gyula, a későbbi Kossuth-díjas költő “óraadó-helyettes tanárként” történelmet tanított. Amint 2oo2-ben megjelent “Emlékek Életrajza” című könyvében írta: “Zsindely Ferenc aláírásával 1939. márciusában “óraadó-helyettes tanárnak” a munkácsi állami gimnáziumhoz neveztek ki. Jellemző, hogy 1934-ben szerzett diplomáim után csak öt évre történt ez a tanári alkalmazás. Oka ennek részben a Nyugathoz, a Válaszhoz, a Kelet Népéhez és a Márciusi Fronthoz fűződő kapcsolatom volt. Ezt a minisztériumból többször is tudatták velem.”
Azt, hogy milyen érzés volt akkor Munkácsra megérkezni, nem tudnám jobban megfogalmazni, mint ahogy említett könyvében megírta. Bízom benne, hogy Takáts Gyula tanár úr, aki 2oo8 nov. 26-án, 98 éves korában hunyt el, megbocsátaná nekem, hogy a Munkácsra érkezést, a város akkori hangulatát az ő szavaival idézem. Szavaival az én érzelmeimet is kifejezte.
Amint írta: “1939 március indusán érkeztem Munkácsra. A munkácsi Árpád Fejedelem Gimnáziumban csonka másfél évet tanítottam, de utána is gyakran visszajártam. Nekem, a Kaposvárról érkezőnek, Munkács városának és környékének társadalma ugyanazt sugározta a Kárpát- medencei világban, mint a Szekszárdról érkező Babits Mihálynak, Fogaras.
Bertók Jánostól, az Eötvös Kollégium eltávolított hallgatójától hallottam először Kárpátalja “hagymás kurucairól”. Arról a zsidó értelmiségi, kereskedő és munkás – iparos rétegről, amely a cseh világban mindig a magyar közép- és elemi iskolák fenntartása mellett szavazott. Igy lettek ők, a Munkács környéki magyarok szerint, “Rákóczi kurucai”. Igen, a ruszinok után a zsidók!….. Érdekes volt számomra a város többnyelvű zsongása, sok vendéglője, ahonnan minden este cigányzene szólt. Esténként a korzó sűrű hullámzása a fiatalsággal és a kiöltözött polgársággal frissen lüktetett. Mindezt körbevette a városszéli, hegyi szegénység. A templomok: a görög – és a keleti katolikus,, a református, a római katolikus és a zsidó hívőkkel. Itt dolgozott akkor Zsebők Zoltán, a későbbi államtitkár, egyetemi tanár, akinek úttörő anatómia-röntgenkönyvét Európa-szerte forgatták és Csermely Hubert a kórboncnok tudós….
Munkács igen szép város. Modern európai és jiddis, kaftános keleti és orosz keverék…. A gimnázium délelőtt a magyar a/ osztályokat, délután a b/ az orosz osztályokat fogadja.
/ megj.: ” orosz ” alatt, “ruszint” kell érteni. RT./. Kétnyelvű a diákság is. Az osztályok fiúk-lányok közösek…. sajnos, könyvek nélkül tanítok, ami rettentő a gyerekekre és rám is… Kétnyelvű a tanári kar is .”
Ilyen volt az a hangulat, amelyet Takáts Gyula, egykori tanárom megfogalmazott.
Magam is így éreztem, amikor a szigorú rend szerint, évszázados tapasztalatok, szigorú fegyelem és rendszer szerint működő Nagykanizsai Piarista Gimnáziumból, Munkácsra kerültem. Más volt itt a szellem, a magatartás, a diákok egymás közötti és a tanárokkal való kapcsolatát tekintve. Számomra legszokatlanabb a koedukált, lány-fiú osztály volt. Az itteni rendet, viselkedést még befolyásolta a korábbi cseh, a nálunk megszokottnál, sokkal liberálisabb gondolkodás, magatartás. A megváltozott helyzetet, viselkedést azonban, nem volt nehéz megszokni!
A Munkácsi Magyar gimnázium történetét, tevékenységét az 1940-ben megjelent Évkönyvben, dr. Jankovich József, tanügyi főtanácsos, gimn. igazgató foglalta össze. Erre hivatkozom én is.
Részletesen tárgyalta a gimnázium szervezetét, az oktatási szempontokat. Különösen fontosnak tartom, amit a „Nevelés”-ről szóló fejezetben ír egy állami és nem egyházi gimnázium nevelési szempontjairól!
“… a tanári kar minden alkalmat felhasznált arra, hogy a gondjaira bízott ifjúság lelki életét nemesítse, erkölcsi érzéseit gazdagítsa és jellemét kialakítsa. Meg lévén győződve arról, hogy vallás nélkül nincs igazi erkölcs és szilárd jellem, egyik legfontosabb nevelési eszközének az öntudatos gyakorlati vallásosság ápolását tartotta. A tanítást mindig az előírt imádsággal és a nemzeti Hiszekegy elmondásával kezdtük és fejeztük be.
A latin és bizanci szertartású római katolikus tanulók a kötelező vallásoktatáson kívül, minden vasár- és ünnepnap testületileg vettek részt az exchortación és a szentmisén…. azon kívül részt vettek az alkalmi vallásos ünnepélyeken és körmeneteken is. A tanév folyamán ötször végezték el közösen a szent gyónást és áldozást…. a latin szertartású növendékek közül számosan naponkint hallgattak szentmisét a Szent József-kápolnában…
A ref. és ág. ev. vallású tanulók hitoktatóik rendelkezése szerint és felügyelete alatt tettek eleget vallási kötelezettségeiknek. Vasárnaponkint az istentiszteleteken testületileg vettek részt s Húsvét előtt március 13-15 napjain,”hiterősitő” napokat tartottak.
Az izr. vallású tanulók szombatonkint és előirt ünnepeiken vettek részt az istentiszteleten.
…különös gondot fordítottunk a hazafias szellem ápolására, a magyar nemzeti érzés elmélyítésére…. Növendékeink szívébe véstük, hogy a magyar hazafiság kötelességteljesítést, munkát, fegyelmezettséget és áldozatos lelket kíván, mert ezeréves történelmünk tanúsága szerint a nemzet élete szakadatlan küzdésben és munkában telt el.
….igyekeztünk közvetlen kapcsolatot fenntartani a szülői házzal… szülői értekezletet tartottunk, melyen a szülők igen szép számmal jelentek meg. Az értekezletet megnyitó beszédében az igazgató rámutatott a szülői ház és az iskola közös nevelői feladataira s azok megoldásához szükséges egyöntetű eljárás nagy fontosságára.
A szülői házzal való állandó kapcsolat kimélyítését szolgálták a rendszeres fogadóórák. Az igazgató mindennap, a tanárok hetenkint kétszer, hétfőn és pénteken tartottak fogadóórákat… a fogadóórák az egész évben látogatottak voltak s a szülői társadalom érdeklődése és megértése az iskolával szemben egyre fokozódik…
A tanári testület nevelési tárgyú értekezleteken vitatta meg az iskolai nevelés egy-egy fontosabb kérdését…
Az érzelmi és erkölcsi nevelés mellett nem hanyagoltuk el a testi nevelést sem s hathatósan támogattuk ebbeli törekvéseikben az intézet testnevelő tanárait. Megköveteltük növendékeinktől, hogy külső megjelenésük és fellépésük megnyerő és tetszetős legyen….”
A továbbiakban felsorolta a kitűnő tanári kar tagjait, az oktatáson kívüli tevékenységüket a különböző ifjúsági egyesületekben, csoportosulásokban. Ezek vezetésében a felügyelő tanár vezetése mellett, mindig fontos szerepet kaptak a tanulók közül választott tisztségviselők is.
A br. Eötvös József önképzőkör dr. Nagy András tanár felügyelete alatt működött, a diákok közül választott elnök, titkár, pénztáros és jegyző vezetésével.

A rendszeresen tartott összejöveteleken, alaposan előkészített előadások után, sokszor éleshangú kritikák, viták zajlottak le, a diákok közül választott elnök vezetésével.
194o-ben Kossuth Lajosról tartott előadásom kéziratát ma is őrzöm.
Néhány gondolatot szeretnék megemlíteni akkori beszédemből. Talán lehet ennek mondanivalója a mai viszonyokra is. Elnézést kérek, hogy saját beszédemet idézem, de – sajnos más kézirat már nem áll rendelkezésemre, hiszen, azóta több mint fél évszázad telt el!
A szöveg lényege a következő volt:
“Érdekes lenne megvizsgálni, hogy milyen érzelmeket kelt a jelenlévők lelkében ez a név -“Kossuth”.
Úgy érzem, a vélemények nagyon eltérőek lennének.
Sokaknak nemzeti hőst, istenséget, prófétát jelent, de nem kevés azoknak a száma sem, akiknek szemében nem más, mint egy lázadó politikus, aki nem a nemzet, hanem a saját nagyravágyó érdekeit szem előtt tartva, pusztulásba vitte a nemzetet, azután távozott, másokra hagyva a megtorlások elszenvedését. Kétségtelen, hogy, ő is ember volt, s csak népének szeretete, rajongása emelte arra az eszményi magaslatra, melyen a parasztság – kiemelem, hogy ez a legigazabban magyar réteg – szemében, tudatában állott. Azért emelem ki a parasztságot, mert ez a réteg őrzött meg a legtöbbet, talán mindent, ami igazán magyar: a népdalt, a népművészetet, a néptáncot, a népmesét, összes nagyjaink, így Mátyás király – és még lehetne sorolni – köztük Kossuth Lajos emlékét…”
Horn Ede – Kossuth életrajz írója – így ír Róla: “Az új agitátor középmagas, karcsú, csaknem csenevész alakjáról, gesztenyebarna hajáról, szelíd kék szeméről, finom metszésű ajkáról, inkább nyugati semmint kelet-európai vonásairól, vajon ki ismerné fel Attila világhódító seregeinek leszármazottját”…
Nincs most mód arra, hogy mindazt felsoroljam, amit forrásként, gimnáziumi tanuló koromban (Otto Zarek: Egy nép szerelme, Széchenyi: Kelet népe és Politikai programtöredékek és Szekfű Gyula: A mai Széchenyi) mondanivalóm összeállításához felhasználtam. Csak azt szeretném érzékeltetni, milyen értékű előadások hangzottak el az akkori Önképzőkörben.
Szeretném azt is megemlíteni, hogy abban az időben, akkori életkoromban, Kossuth híve voltam. Ma már Széchenyit is jobban értékelem, mint akkor.
De térjünk vissza az akkori előadáshoz.
“Széchenyi, a Politikai programtöredékek-ben ellenfelére a legveszedelmesebb döféssel csap rá. Veszedelmesnek találja Kossuthnak, társadalmi ellentéteket szító politikáját. “Öntudatlan foradalmárnak” nevezi. Majd így folytatja: “Lássa én Önről nem csak azt tartom, hogy hazáját szereti, de mi több, még becsületes embernek is szeretném hinni… Ön felgyújtá maga mögött, mint Fernandó Cortez a gályáit…. hiszen Ön nem léphet többé vissza… Midőn prophetá­nak tartotta magát, nem csak nem látott semmit előre, de még a fennforgó legegyszerűbb eseményeket sem bírta tisztán látni. Midőn másokat akart vezetni, még saját magát sem bírta kormányozni. A Haza szent nevében kérem Önt, lépjen le agitatiójának azon veszélyes területéről, melyre újabban állott… Lássa drága Hazafim, Ön éppen olyan kevéssé való politikai vezérnek, mint én! ….Ha azonban egykor, midőn már késő lesz, érezni és átlátni fogja, s megvallani lesz kénytelen, hogy átok volt az amit a fajunkra hozott, s nem áldás, akkor ne mentse magát azzal, hogy nem volt a nemzetben egy hű, ki Önnek csalálmait még idején ketté törni elég elszántsággal bírt, s tehetsége szerint ügyekezett volna”
Széchenyi támadása nagy hatást ért el, de nem olyan irányban, mint a gróf kívánta. Rettenetesen megerősítette Kossuth helyzetét. Olyannyira, hogy jelöltként lépett fel a legközelebbi választáson – mégpedig Pesten!… És megtörtént a csoda. A gőgös gróf megbukott.. A nemzet akkor már látta, hogy az ország újjáépítését alulról, egészen alulról kell kezdeni. Ez pedig Kossuth céljainak felelt meg.”
Ilyen nívójú előadások hangzottak el az Önképzőkörben!
Gyakran tartottunk Tanulmányi kirándulásokat is, tanárok irányításával. Ölbey Erzsébet és Jantsky Béla tanárok vezetésével máj. 11-13 között a gimnázium ifjúságának és tanárainak 5o tagból álló csoportja kirándulásra ment a Máramarosi havasokba.
Juni. 4.-én a IV A és B osztály tanulói Szénási Etel és Jancsó József tanárok vezetésével Kékesfüredre mentek. Ugyanaznap a VI. és VII. oszt tanulói Wald Leó Árpád és dr. Kormos József tanárok vezetésével félnapos kiránduláson meglátogatták a podheringi sörgyárat.
Junius 8-án a VII. oszt. 28 tanulója kirándulást tett: Thegze Ilona és Turchányi György tanárok vezetésével Szkaljankára / 1243 m./
És még lehelne sorolni a kirándulásokat, de – úgy gondolom – ennyiből is látható, hogy a gimnáziumban az oktatás, nevelés nem csak az iskolai padok között történt. A tanárok ennél sokkal többet vállaltak. Jó lenne, ha ma is így lenne…
A tanári kar, a Tanügybarátok: Tarnay József ny. tábornok, a Magy. Nemzeti Bank Munkácsi Fiókintézete, gr. Schönborn Bucheim sörgyára stb. támogatásából pénzjutalomban és könyvjutalomban részesitett 68 tanulót.
Bussa János tanár vezetésével alakult mag a II. Rákóczi Ferenc Sakkör, a diákokból álló tisztikarral.
A 716. sz. II. Rákóczi Ferenc cserkészcsapat parancsnoka Bussa János tanár volt. A csapat 71 tagja 8 örsben működött. A csapat vezető, irányítói között volt Horny Oszkár hittanár, cserkésztiszt, Székely Iván teológus, cserkész-segédtiszt és Krasznai Zoltán VIII. oszt tanuló, cserkész-segédtiszt.
A csapat tagjai széleskörű tevékenységet folytattak: részt vettek katonai dísszemlén, 76 tagú “dísz-századdal “, ruhanemű gyűjtésben stb. December 28-3o-án a Beregi havasokban sítáborban vettek részt. A nyári vízi élet létesítésén dolgoztak, a Latorcán. Örsvezető képző tanfolyamot rendeztek.
A Hárshegyen megtartott Országos örsvezetői táborban a csapat 8 tagja vett eredményesen részt. 10 tanuló végezte el Munkácson, a tiszti és segédtiszti tanfolyamot.
Nyáron két tábort is terveztek és valósítottak meg: álló és kerékpáros Mozgótábort. Az álló tábor helye Volóc mellett, a Plaj hegy alatti Vicsa patak völgye volt, a mozgó tábor útvonala pedig: végig a visszakerült Felvidéken át, a Balaton körül, Budapest, Eger, Miskolc érintésével vissza Munkácsra.
Hosszú pangás után, Szénási Etelka tanárnő vezetésével megalakult a Zrínyi Ilona Cserkészleány csapat, június 2-án a 27 tagú csapat szép sikerrel letette a III. osztályú próbát. Utána, megható ünnepség keretében, a Központból érkező küldött jelenlétében letették a fogadalmat.
Működött, Oláh Miklós tanár Úr és a diákokból alakult tagok vezetésével az Erkel Ferenc Ének- és Zenekör. Az iskolai ünnepségeken szebbnél szebb ének- és zeneszámokkal szórakoztatták az érdeklődő közönséget. A vegyes énekkar 8o tagból állt. A karnagyi tisztséget Oláh Miklós tanár és az iskola egyes diákjai töltötték be.
Januárban, adakozók segítségével, az iskola számára zongorát vettünk.
Működött, Turchánvi György tanár úr és az iskola diákjaiból alakult tagok vezetésével a Diákkaptár.
Működött a fiútanulók Esze Tamás Sportköre, Jancsó József gimn. testnevelő tanár és az iskola diákjaiból alakult tisztikar vezetésével. Működött: a tornaszakosztály, az atlétikai szakosztály, a játék szakosztály, a téli sportok, a vívás és az úszás szakosztály, a vezető tanár mellett, az iskola egy-egy tanulójának vezetésével. A sportkör tagjai házi és országos versenyeken is szép eredményeket értek el.
Az Országos Cserkész Szövetség által Budapesten rendezett síversenven a Gimnázium növendékei hódították el a Vidék- bajnoki címet és a Vándordíjat. Két tanuló vehetett részt a KISOK által szervezett műkorcsolyázó tanfolyamon és a Mencsul-i sítáborozáson: Az intézet tanulói közül többen vettek részt a helybeli középiskolai ökölvívó tanfolyamon, az április 7-én tartott Dísztornán, a kosárlabda bajnokságon, az intézeti kardvívó versenyen.
Működött a Lánytanulók Sportköre is, Csermák Teréz gimnáziumi testnevelő tanár vezetésével, 96 taggal.
A növendékek vallásos életének mélyítése és a Szűz Anya tevékeny tiszteletének terjesztése céljával alakult meg a Szent Imre pártfogása alatt álló “Középiskolás fiúk Mária-Kongregációja” és a lisieuxi Szent Teréz pártfogása alatt álló “Középislolás lányok Mária Kongregációja “.
Mindkét Mária- Kongregáció hetenként felváltva tartotta összejöveteleit. Mindkét Kongregáció tagjai: a hitbuzgalmi, hitvédelmi, szociális és irodalmi szakosztályokban fejtettek ki diák apostolságot.
Az Ifjúsági Vöröskereszt június 3-án és a Madarak és Fák napján alakult meg Ölbey Erzsébet tanárnő és az iskola tanulói közül megválasztott vezetőkkel.
Úgy gondolom, ha ma, valaki majd elolvassa mindazt, amit az akkori Gimnáziumról, a tanárok oktatási és egyéb tevékenységéről, a nevelésről, az iskolán kívüli tevékenységről írtam, elhiszi, hogy ez valóban egy “csodálatos iskola” volt!
Ma is örömmel, tisztelettel és hálával gondolok vissza az ott töltött évekre!
1941. június. 26-án elérkeztünk a búcsúzáshoz.
A ballagáskor a szokásos “Gaudeamus…”-t énekelve jártuk végig az osztálytermeket, az utánunk következő évfolyamoktól búcsúzva.
Az Iskola udvarán elköszöntünk tanárainktól. A búcsúbeszédet én tartottam, szövegét ma is őrzöm.
Ezután végigjártuk a város tereit, parkjait, elbúcsúztunk tőlük, a várostól is. Mintha éreztük volna, hogy néhány évvel később Munkács, ismét el fog szakadni tőlünk.

***

Riskó Tibor ballagási beszéde:

Riskó Tibor beszél a ballagáson

Mélyen tisztelt Igazgató Úr, mélyen tisztelt Tanári Kar, szeretett Diáktársaink!

Diákéletünk letelt… Elmúltak a víg órák, a vidám napok. Elhangzott már a”Ballag már a vén diák” édes-bús hangja is. Lezárult életünknek egy szakasza. Az az út, amelyen eddig közösen-törtünk előre, mától kezdve ösvényekre szakad. Az ösvények végén pedig ott tündöklik hívogatóan életünk célja: a tanári, mérnöki, kereskedői, a hitvesi, és az orvosi hivatás. Most, mielőtt végleg elindulnánk ezen a kitaposatlan, tövisekkel teleszurkált, göröngyökkel teli ösvényen, utoljára állunk itt, mi negyvenen, véndiákok, hogy búcsúzzunk…

Elköszöntünk már az osztálytermektől, a telefirkált padoktól, amelyeken krónikaszerűen minden meg volt örökítve, a zordon katedrától, a kongó folyo­sóktól, mindentől, ami nyolc éven át számunkra a boldog diákéletet jelentette.

Most pedig búcsúzunk azoktól, akikkel együtt örültük-búsultuk végig ezt a gondtalan életet.

Mikor beiratkoztunk az első osztályba, félelmes tisztelettel néztük ballagó diáktársainkat. Mindig szerettünk volna közöttük lenni. Szerettünk volna velük együtt ünnepélyes lassúsággal végigballagni az iskolán, mindenkinek szeretetétől kisérve, ahogyan a távozó testvért búcsúztatni szokták. Mindig valami leírhatatlan boldogságnak hittük azt az érzést, ami ilyenkor eltölthette távozó társaink lelkét. Szerettük volna megismerni ezt az érzést és minden évben, bizonyos irigységgel néztük a ballagókat, hogy mi még nem lehetünk ott közöttük. És most elértük azt, amire nyolc évig vártunk. Most itt vagyunk. Elhagyjuk az iskolát…Érezzük azt az érzést, amit annyira vágytunk megismerni, de ez az érzés nem csak a boldogság… Most látjuk csak mennyi szomorúság, mennyi fájdalom is van benne. Most már tudjuk, mit jelent az ‘ballagni’ Elhagyni azt a sok-sok kedves emléket, sok-sok kedves helyet, ami a szívünkhöz nőtt. Jó volna még egyszer ott állni köztetek és ismét élni azt a gondtalan, boldog diákéletet, amiben nyolc éven át részünk volt. De már soha-soha többé nem tehetjük…. most először itt állunk külön tőletek, úgy érezzük mintha,  két hatalmas kapu között állnánk. Az egyik kapu, amelyik ridegnek tetszik ugyan, de az amit elzár annál boldo­gabb, az iskolát zárja el előlünk. A másik kapu díszes, csalogató, az élet kapuja. Amint lassan kezd kitárulni látjuk, hogy mögötte nem az a fényes, virágos, dalos, boldog világ van, amilyennek mi álmainkban az Életet elképzeltük, hanem egy zord, gondokkal telehordott, vad hajszában elpusztított küzdőtér. Küszöbén túl orkán dühöng. Mi most kilépünk ebbe az orkánba. Mellünket nekifeszítjük a viharnak, könnyes szemünket felvetjük az égre, nekikezdünk a küzdelemnek. De mielőtt végleg bezárulna mögöttünk az iskola kapuja, megállunk a küszöbön… visszatekintünk… és búcsúzunk…

A búcsú mindig fájdalmas, de megsokszorozódik a fájdalom akkor, ha olya­noktól búcsúzunk, akiket szerettünk. Ilyenkor mindig szeretne az ember valami nagyon, nagyon szépet mondani. Mi is ezt szeretnénk. De torkunkat fojtogatja sírás, lelkünkben érzések milliója tombol. Szeretném, ha most ezeket az érzéseket ki tudnám fejezni és ezeket csokorba kötve átnyújthatnám.

Azt hiszem elsősorban is Igazgató Úrnak köszönjük azt a sok-sok fáradtságot, és önzetlen munkát, amivel a mi ügyünkön fáradozott. Ha nem is láttuk, mennyit dolgozott érettünk, ha nem is értettük meg mindig egy-egy szigorúbb, tiltó parancsát, de mindig tudtuk azt, hogy minden tettét a diákság iránti szeretetet vezette. Minden tette azt célozta, hogy ennek a szegény megtépázott, de most már ismét feltámadó magyar hazának becsületes, kötelességtudó polgáraivá neveljen bennünket. Szeretnénk, ha ez a hála nem csak szavakban nyilvánulna meg. Szeretnénk neki külső alakot is adni. Kérjük ezért Igazgató urat, fogadja el tőlünk azt, ami nekünk legkedvesebb, Fogadja el ezt a szerény kis könyvet. Nem valami túl díszes, nem nagy remekmű, de a mi tudásunk hozta létre, a mi lelkünk nyilvánul meg benne, a holt betűkön keresztül.

Azt az érzést, ami akkor tölti el szívünket‚ amikor szeretett Tanárainktól búcsúzunk‚ szinte lehetetlen szavakba önteni. Nem tudom kifejezni azt, amit mondani szeretnék. Valami nagyon- nagyon szépet. Szeretném kifejezni a hálát, a tiszteletet és a szeretetet. De nem azok a szavak jönnek az ajkamra, amelye­ket elgondoltam. Gyenge az én tehetségem ahhoz‚ hogy ezeket ki tudnám fejezni. Csak azt tudom mondani: Köszönjük! Köszönjük ismét azt a sok önzetlen munkát‚ azt a sok, elismerést igazán nem váró, fáradtságot, amivel mindig arra törekedtek‚ hogy, belőlünk a tudományokat ismerő és szerető embereken kívül, világosan látó, az igazi magyar cél felé törő embereket neveljenek. Ezt a célt sohasem fogjuk szem elől téveszteni. Bármiként forduljon is sorsunk‚ mindig szemünk előtt fog lebegni az, hogy ha nem is nyolc éven keresztül‚ de legalább az utolsó három évben magyar diákok voltunk. Igérjük‚ hogy minden erőnkkel azon leszünk‚ hogy magyar emberhez méltón a legkétesebb helyzetben is mindig meg fogjuk állni a sarat. Átérezzük a mai idők súlyát. Nem tudjuk‚ hogy rövid időn belül nem gyászolunk e közülünk hősi halottakat‚ de mindig magyarok akarunk maradni és elsősorban mindig a mi édes, elnyomott hazánk érdekeit tartjuk szemünk előtt.

Míg diákok voltunk‚  nem mindig értettük meg, mennyi jót akarnak nekünk‚ a mi szeretett tanáraink. Nem mindig értékeltük kellően önfeláldozó munkájukat. De most, mikor itt állunk a búcsú pillanatában, sokszoros erővel tör fel lelkünkből a hála. Szeretnénk jóvátenni azt‚ ha néha nem úgy viselkedtünk‚ mint kellett volna‚ ha néha meggondolatlanságból fájdalmat okoztunk‚ ha gyakran nem úgy teljesítettük kötelességünket, amint kellett volna. Kérjük ne, haragudjanak ránk. És most ismét megköszönjük‚ hogy ennek ellenére sem tántorodtak el attól, ami életük célja: becsületes embereket nevelni. Köszönjük azt‚ ami talán a legtöbbet jelentett számunkra‚ hogy nemcsak tanáraink voltak‚ hanem ha szükségét éreztük‚ mindig volt, akihez bizalommal fordulhattunk tanácsért. Sohasem kicsinyelték le a mi terveinket‚ hanem mindig mellénk álltak és erős kézzel vezettek bennünket azokban a dolgokban is, amelyek talán sokkal inkább tartoztak az élethez, mint a tudományokhoz. Mintha hiányzott volna közöttünk az a nagy űr, ami általában tanárt és diákot el szokta választani egymástól. Mi nem csak tanárt‚ hanem olyan embereket is találtunk‚ akiknek igazán hivatásuk a tanári pálya és a diákság nevelése.

Most, amikor itt állunk az élet kapujában oly sok szeretettel gondolunk ­vissza minderre, és még egyszer kérjük szeretett tanárainkat, próbálják meg elfelejteni‚ ha néha bánatot okoztunk. Hiszen még meggondolatlan fiatalok vagyunk és gondoljanak mindig szeretettel arra a VIII, osztályra, amely, ha nem is tudott mindig, de legalább, szeretett volna örömet szerezni.

És most hozzátok fordulok kedves diáktársaink. El kell búcsúznunk Tőletek is‚ mert letelt a mi időnk. Mi “véndiákok” itthagyunk Titeket‚ a szerető Iskola karjai között. Szeressétek ezt az iskolát és örüljetek‚ hogy még védőszárnyai alatt álltok. Ti nagyok, VII.-esek, akikre a jövő évben a munka vár, akik át fogjátok venni minden téren a vezetést, mint azt mi tettük. Kérünk titeket‚ hogy vállaljátok a Rátok háruló feladatokat éppolyan lelkesedéssel, mint azt mi tettük. Mi megkezdtük‚ hogy ismét magyar életet építsünk az Önképzőkörben‚ a cserkészetben. Mi még csak megindítani tudtuk a munkát, Rátok vár azonban az a feladat, hogy ezeket be is fejezzétek.

Mi most elmegyünk ugyan‚ de higgyétek el nem fogunk elfelejteni Titeket sohasem. És ha akarnánk se tudnánk, mert annyira a szívünkhöz vagytok nőve, hogy lehetetlen elszakítani ezeket a szoros szálakat. Hiszen mindannyian ha­gyunk itt valakit‚ aki szívünknek a legkedvesebb: egy jóbarátot, egy megértő barátnőt, egy jóban-rosszban mellettünk álló társat.

És ti kicsinyek, akik még messze álltok az érettségitől‚ gondoljatok Ti is szeretettel ránk. Szeressétek Ti is ezt az iskolát. Ne tekintsétek sohasem holt épületnek, mert nem az. Falai között ott élnek az elballagott diákok lelkei. Mint a tengeri kagylóban morajlik az egykor elhagyott tenger‚ úgy zsonganak az iskola falai között is csendes délutánokon az emlékek.

A mi lelkünk egy darabja is ittmarad. Itt fog zsongani a falak között‚ emlékeztet Titeket ránk. Ez a kis darab aztán sokszor visszavezeti közétek álmainkban az egész lelket. Ti már talán nem is emlékeztek ránk‚vagy talán már fiaink állanak itt ezen a helyen‚ és mi még akkor is ki tudja hány izgalmas fizika órát izgulunk végig‚ hány német órán puskázunk a pad alatt és ki tudja hányszor álmodjuk még végig ezt a ballagást, ezt a mindannyiónk számára oly felejthetetlen pillanatot.

Ha majd valamikor érezni fogjátok‚ hogy milyen jó még diáknak lenni‚ gondoljatok mindig szeretettel‚ és aggódással ránk‚ akik már elkerültünk innen és kint küzdünk az életben, nemcsak önmagunkért‚ hanem értetek is és veletek együtt az egész magyar hazáért. Most pedig megyünk tovább…. tovább…. Isten veletek cimborák….

És most utoljára üljünk fel képzeletünk szárnyaira. Repüljünk el egy kis faluba, nem tudjuk, hogy hova, ahol a mi szeretett osztályfőnökünk Wald tanár úr van, a mi szerett “Leó bácsink”. Azt hiszem nem fog megharagudni érte, ha most így szólítom, de így közelebb áll Ő hozzánk. Tudjuk, mennyire szeretett volna itt lenni közöttünk, és büszkén vezetni minket most is mint ahogyan annyiszor lépegetett előttünk délcegen, büszkén az Ő nagy leányaira és fiaira. Nem engedte meg a sors, hogy ez a vágy teljesüljön. Nem lehet most itt közöttünk, mert máshova szólította Őt a Haza. Így hát most mi szállunk oda képzeletben eléje, hogy Tőle is búcsút vegyünk. Tőle is, aki mindig gondos apánk volt. Ha néha meg is haragudott ránk, haragja, sohasem tartott sokáig, mert Ő tudta legjobban, hogy sohasem rosszakaratból bántottuk meg, hanem csak ifjúi meggondolatlanságból. Ő most képzeletemben harsányan, katonásan felkiált, mint mindig szokta az órák végén:”Felállani”! és mi szintén ugyanolyan katonásan pattanunk fel és egyszerre kiálltjuk:”Leó bácsi! Befejeztük!”

Az ülő sorban középen Wald Leo osztályfőnök

De lassan letelik az időnk. A kapu már majdnem bezárult mögöttünk, csak kis résen át látjuk még a régi kedves arcokat. És a rést még homályosabbá teszi a könnyfátyol, ami szemünket borítja. Még egyszer felvillannak a kedves emlékek, még egyszer felhangzik a “Ballag már a vén diák “ és mi megindulunk előre, könnyes szemmel, de bízó tekintettel tovább… tovább… ki az életbe.

***

Nem akartunk elszakadni egymástól sem, ezért mindannyian aláírtuk a Fogadalmat, hogy a következő évtizedekben is találkozni fogunk. Több évtizeden át ezt be is tudtuk tartani. Azután múltak az évek, kezdtünk fogyatkozni…

Elkészültek a tablók, búcsúfényképek. A szokásos “hivatalos” tabló mellett humoros tabló is készült, megjósolva kinek – kinek a jövőjét. Egyik társunk, emlékezetem szerint: Petrik Lajos készítette, aki néhány év múlva a II. Világháború alatt, az orosz fronton hősi halált halt, mint vadászgép pilótája. A saját képem még meg van : akkor szülésznek készültem.

Érettségi tabló grafikája (Riskó Tibor)

Érettségire készülésünk idején, még arra is volt erőnk, hogy visszaemlékezve Takáts Gyula tanár úr problémájára, hogy: “nincsenek könyvek”, Oláh  Miklós tanár úr szerkesztésében megírtuk a következő évfolyamok számára, a magyar nvelv- és irodalom témájából való felkészülést segítő könyvet. Az osztály min­den tanulója részt vett ebben. A könyvet, bizonyára utolsó, múzeumi példányként, ma is őrzöm. Bele-beleolvasva ma is elcsodálkozom, hogy diákírói milyen alapos ismerettel, tudással rendelkeztek! Jól tükrözik ezek a fejezetek az iskola oktatási eredményeit, tanáraink tevékenységét.

Irodalom könyv

… 1941. március 20. – A nyolcadikosok lelkében megszületik e könyv kiadásának terve. A megvalósítás anyagi akadályokba ütközik… Megkezdődnek a megbeszélések, tervezgetések.,. Április 2-án megjelenik a következő felhívás sokszorositott példányban.

FELHÍVÁS.

A munkácsi m. kir. állami „Árpád fejedelem” gimnázium VIII. o. tanulói Munkács város felszabadulása óta szerzett magyar irodalmi ismereteik gyűjteményét, komoly tanulmányaik és munkásságuk eredményét könyv alakjában szeretnék kiadni.

A könyv: Magyar irodalmi ismeretek. Mindenkor nagy szolgálatot tesz bármilyen iskolában az érettségire, illetőleg képesítő vizsgálatra készülő ifjúságnak, mert a legújabb kutatások alapján magába foglalja mindazokat a magyar irodalmi tételeket, amelyek a vizsgálatokon szükségesek.

Tekintettel arra, hogy szegény diákokról van szó, akik anyagilag nem képesek fedezni a könyv kiadásával járó nyomdai és előállítási költségeket, felkérjük (méltóságodat, nagyságodat) szíveskedjék üzleti hirdetésével elősegíteni szerény vállalkozásunkat. A hirdetés teljes szövegét (méltóságod, nagyságod) állapítja meg, melyet a megjelenő könyv első és utolsó lapjain fogunk elhelyezni. Az üzleti hirdetés megváltása, a hazafias cél és nemzetnevelő munka érdekében tetszés szerinti.

Felesleges megemlíteni, hogy a könyv a diákokon keresztül nemcsak Kárpátalján, hanem az ország minden részében elterjed és a hirdetések idegenforgalmi szempontból hasznosak lesznek.

Kérjük a hirdetés szöveget átadni és aláírásával a megváltási összeg átadását is igazolni. Pártfogását hálásan köszönjük.

Munkács, 1941. április 2-án.

Hazafias tisztelettel

A munkácsi magyar gimnázium

VIII. osztálya nevében:

OLÁH MIKLÓS

gimn. tanár

A nyolcadikosok vállalják ezt a munkát is. Felkeresik a jólelkű, áldozatkész kedves munkácsi közönséget és már április 10-én megkezdődik a könyv nyomdai munkája.

A VIII. osztályos tanulók l, 2, 3, sőt volt aki négy magyar személyiségről írt ebbe a kötetbe. Riskó Tibor a következő írásokat írta: Balassa Bálint (1551-1594.); Kölcsey Ferenc (1790-1838.); Kossuth Lajos (1802-1894.).

***

Első találkozásunk akkor volt, amikor Munkács még Magyarországhoz tartozott. A mellékelt felhívást küldtük korábbi iskolatársainknak, reménykedve a további együttműködésben. A remény azonban nem tartott sokáig…

Kedves volt munkácsi diáktársaim!

Mi, a felszabadulás óta Munkácson érettségizett diákok összetartozunk. Mi, pesti egyetemi hallgatók különösen sokszor jövünk össze. Valahogy összetartunk, valami összefűz bennünket. Hisszük, tudjuk, hogy közös iskolánk, elmúlt éveink olyan tapasztalatokat adtak nekünk, hogy mi édes hazánk polgárai közül Munkács és Kárpátalja számára értékesebbek vagyunk, mint mások. Állandóan éreztük, hogy összetartozunk, hogy az utánnunk jövő nemzedékek a mi véreink.  Különböznek másoktól, olyanok, mint mi. Szeretnénk nekik egy emlékkönyv formájú, ízlésesen kiállított Üzenet című és jellegű “könyvet” szerkeszteni. A könyvet gépeltetnénk. Az első oldalon az iskolánk rajza; életbe induló, ballagó diákokkal, utánna ízléses formában a cím:

Üzenet a munkácsi Árpád fejedelem gimnáziumban érettségiző diákoknak

Fogadalom

Az Üzenők című rovatban, a kötetben üzenők neve, lakcíme, esetleg Munkácson való tartózkodásának helye és ideje. Ezután következnék a mellékelt levél: Levél a Munkácson érettségizett diákokhoz – előszó gyanánt. Utánna az egyes üzenetek név, aláírás nélkül.

Kedves volt diáktestvérem! Állj be te is munkánkba, küldd el Te is üzenete­det! Írd meg röviden életed sorát, amióta az iskola padjait elhagytad. Írd meg lelki átalakulásodat, küzdelmedet, botlásaidat – őszintén. Névtelenül küldd el május 25-ig Kázmér István (Budapest, VIII. Üllői út 20. sz.) címre. Egy másik levélben személyi adataidat.

Üzenetedet várva üdvözölnek

Munkácsi Öreg Diákok

u.i.: Sajnos, ez nem valósult meg!

Ballagás

Érettségi tabló

Álló sor jobb szélén Riskó Tibor

 

 

 

 

 

 

 

50 éves utolsó osztálytalálkozó Turchányi György otthonában

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hírdetés