Magyar
Reumatológia, 1998, 39, 108-I12.
Gondolatok a hazai csípőizületi endoprotézis ellátás
kialakulásáról
Thoughts about the Development of Hip Replacement in Hungary
Riskó
Tibor dr
A
közelmúltról, a hazai ízületi endoprotézis ellátás közel három évtizede kialakult
rendszeréről szeretnék megemlékezni. A közelmúlt tárgyalása kényes feladat,
hiszen a szereplők nagyrészt még élnek, jelen vannak a közéletben, eltérő
lehet az írottakról a véleményük, emlékük. Részemről érvényesülhet a szubjektív
megítélés, bármennyire szándékom is elkerülni, hiszen saját szerepemről is
szólni kell. Mégis fontosnak tartom, hogy a rendelkezésre álló iratok és emlékeim
alapján gondoljuk végig: honnan, hogyan indultunk el?
Remélem
tanulságot jelent ez a jelen és a jövő számára is. Tálán nem is csak az endoprotézis
ellátás terén!
Az
endoprotézis műtétek magyarországi végzésének kezdete nehezen állapítható
meg. Emlékeztetni kell arra a merésznek tűnő tevékenységre, amit Zinner Nándor
és munkatársai, közöttük Bíró Tibor végeztek a korai Judet-féle megoldással,
a Smith-Petersen-féle kupakos artroplasztikával, a Gerendás-féle fibrinkupakos
módszerrel. Az ötvenes években, még Kakasszéken, ezekben a próbálkozásokban
már magam is résztvettem, főként gyulladásos ízületi folyamatok utáni állapotban
lévő betegeken.
Jelenlegi
mondanivalóm témája tulajdonképpen 1970-nel kezdődik. Abban az időben hazánkban
már történtek, a mai igényeknek megfelelő, cementragasztásos, csipőzület
pótló műtétek, főként Peer és Manninger kezdeményezésére. Sok éve kialakította
elméletét és technikáját Charnley, módosította Müller és Weber, majd később
egyre több szerző. Ismeretes volt Ring cementnélküli megoldása is.
Ebben
az időben azonban – szemben a világ nagy részén elfogadott szemlélettel és
gyakorlattal – hazánkban még igen kevés beteget operáltak, főként azokat,
akik meg tudták venni, vagy szerezni a protézist. Átlagember nem juthatott műtétre!
Ezért, 1970 elején, megbeszélést kezdeményeztem Dr. Mosolygó Dénes, akkori Egészségügyi
Minisztériumi főosztályvezető helyettessel, hogy kíséreljük meg lehetővé tenni
a műtéti megoldást azok számára is, akiknek nincs módjuk és pénzük a protézisek
megszerzésére. Javasoltam, hogy a Minisztérium segítségével gondoskodjunk
a műszerek behozataláról és a műtétek elvégzésére alkalmas osztályok orvosainak
műtét technikai felkészítéséről. Ne csak egy-két helyen történjenek műtétek,
hiszen az igény ennél valószínűleg sokkal nagyobb.
Megbízást kaptam tőle, hogy adatokkal támasszam alá javaslatomat. Körlevélben
forduljak a szóbajöhető osztályok/klinikák vezetőihez. Tájékozódjam: mi a
várható igény, kik lennének alkalmasak a műtétek elvégzésére?
Kezdetben a következő intézetekre/klinikákra gondoltunk:
Országos Traumatológiai Intézet, SOTE-POTE-DOTE, Ortopédiai Klinikák, Miskolc-
ORFI- János Kórház, Országos Korányi Tbc. és Pulmonológiai Intézet Ortopédiai
osztályai.
Ezen intézmények vezetőihez fordultam kérdéseimmel. Mindannyian vállalkoztak
a műtétek végzésére, megadták éves igényüket, jelezték nehézségeiket. Talán
érdekes a jelen számára is, hogy aki a legtöbbet kérte (Dr. Peer) az is csak
évi 24 műtétre számított, de általában intézetenként évi 2-3, esetleg 10 műtét
elvégzését gondolták reálisnak. Ez arra mutatott, hogy intézményeink vezetői
akkor még kevéssé ismerték, a Nyugat-Európában és a világ más részein szerzett
tapasztalatokat. Többnyire, az akkoriban divatos McKee Farrar és a Charnley-Müller
típus beszerzését javasolták.
Az intézetek orvosainak, de vezetőinek sem volt személyes tapasztalata a műtéti
technikával, csak hallottak, olvastak a műtéti indikációról, az eredményekről.
A
válaszok többsége erről tanúskodott. A műtétek bevezetése és kiterjesztése
során ezt is figyelembe kellett venni, hiszen ennyi embert nem lehetett azonnal
külföldi tanulmányútra küldeni, hogy a módszert elsajátítsák.
Ezért,
az Egészségügyi Minisztériumnak írt jelentésemet a következőkkel zártam: "…Feltétlenül
szükségesnek látnám, ha a felhasználásra kijelölt intézetek orvosai közösen
beszélnék meg a műtéti indikációt, a műtéti technikát, bemutató műtéteket
néznének meg és bizottságban döntenének arról, milyen betegeken, milyen endoprotéziseket
használjanak…. javaslom, hogy a behozatal után, központi szétosztás alapján
kerüljön az intézetekhez az endoprotézis. (A legtöbb intézet jelezte ugyanis
válaszában, hogy anyagi lehetőségei nem teszik lehetővé a protézisek beszerzését!)
Ezen ténykedés előkészítése és a bemutató műtétek megtartása érdekében tárgyalásokat
folytattam Dr. Manninger igazgató-helyettessel, közreműködésére számíthatunk…"
– írtam jelentésemben.
Meg
kell még azt is jegyezni, hogy ebben az időben csak csípőzületi endoprotézisek
végzésére gondoltunk. Ezen a téren volt világszerte tapasztalat.
A bemutató műtétekkel kapcsolatban azért jöhetett szóba Dr. Manninger
intézete, mert abban az időben Magyarországon a legtöbb tapasztalata az Országos
Traumatológiai Intézetnek volt, bár világviszonylatban ez a szám is elenyészően
kevésnek számított.
1970. április 2-án Dr. Tóth J. János, aki az Egészségügyi Minisztériumban dolgozott,
és a későbbiekben rendkívül sokat segített egészen haláláig, az endoprotézis
ellátás szervezésében, a III. főosztály nevében levélben válaszolt jelentésemre,
megköszönte előkészítő munkámat, "elképzeléseimet magukévá tették"
amint írta. Bizakodtunk
a megoldásban.
A
döntés azonban – egyáltalán nem szokatlanul – elhúzódott. Folytak ugyanis
a tárgyalások, alakultak az erőviszonyok, amikor nyilvánvaló lett, hogy az
előkészítés eredményekhez fog vezetni.
Az
Egészségügyi Minisztérium 1971. október 11-én csaknem másfél év múlva – intézkedett
a protézisek központi beszerzéséről, szétosztásáról és a bizottság megalakításáról.
Ezt
a levelet azonban a Minisztérium nem a javaslat kialakítójának, hanem "Prof.
Dr. Szántó Györgynek, az Országos Traumatológiai Intézet igazgatójának"
címezte. Én csak másolatot kaptam – "tájékoztatásul". Levelében
többek között azt írta Dr. Aczél György főosztályvezető: " .. a baleseti
sebészet és az ortopédia fejlődésének fontos állomásának…" nevezve
a csipőzület pótlását, hogy részletesen ki kell alakítani a traumatológiai
és az ortopédiai indikációkat. Kijelentette, hogy "…az ellátást központilag
szervezzük meg. E feladat lebonyolításával az Igazgató Elvtárs (megj.: Prof.
Szántó György) vezetése alatt álló Intézetet kívánom megbízni… Kérem, hogy
a terápiás eljárásban érdekelt intézetek képviselőiből – prof. Dr. Glauber
Andor (Ortopéd Klinika), Dr. Riskó Tibor (Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai
Intézet), Dr. Peer Gyula (János Kórház), Dr. Manninger Jenő (Országos Traumatológiai
Int.), Dr. Berentey György (I. sz. Sebészeti Klinika),
Dr.
Borsay János (Állami Fodor József Gyógyintézet), és Dr. Nagy Ernő
(Országos
Traumatológiai Intézet) – munkacsoportot létrehozni szíveskedjék.
A
Bizottság elnöki teendőit a két tanszékvezető (Prof. Dr. Szántó és
Prof.
Dr. Glauber) láthatná el, a titkári teendőkkel pedig Dr. Manninger Jenőt
és
Dr.
Riskó Tibort jávasolom megbízni. A munkacsoport feladatává kell tenni, hogy
kidolgozza a műtétek indikációjának és a protézis elosztásának irányelveit,
továbbá tudományosan értékelje a gyakorlati alkalmazás során szerzett tapasztalatokat."
Az
Egészségügyi Minisztérium intézkedése tehát megtörtént. A levél azonhan igen
figyelemreméltó, ha tartalmát elemezzük.
A
vezetői felállás, a téma irányítása – benyomásom szerint – már a "diplomáciai"
előkészítés eredménye lett, függetlenül attól, hogy ki mit tett addig, mit
kezdeményezett és melyik szakma feladatai közé tartozik a műtétre szoruló
betegek túlnyomó többségének ellátása.
Aczél
dr. személyesen valószínűleg azt sem tudta, milyen folyamatok esetében
indokoltak az ilyen műtétek, hiszen ő szemész volt! Ezért hangsúlyozta, feltehetően
munkatársai javaslatára, az általa aláírt levélben, a traumatológia szerepét
az indikációtól kezdve a szétosztásig.
Bennünket
azonban ez nem zavart! Örültünk, hogy végre történik valami!
Dr.
Manninger Jenővel több megbeszélésen tárgyaltuk a működés, általam előkészített
irányelveit és a kidolgozott értékelő lapokat, az előkészítés, a rendelések
és a lebonyolítás részleteit. A két titkárnak egyenlő – felváltva gyakorolt
– hatáskört határozott meg javaslatunkra a bizottság.
A
Protézis Bizottság – 4 hónap múlva – 1972. március 27-én tartotta első ülését,
az Országos Traumatológiai Intézetben, a következő tárgysorozattal:
l.
Irányelvek a bizottság működéséhez. 2. Protézis megrendelés.
3.
Bemutató műtét programja április 21-én. 4. Igények listája.
Ebből
is látható, hogy már kezdetben is többről volt szó, mint a protézisek szétosztásáról.
Az
összejövetelek között, Dr. Manningerrel szorgos tevékenységet folytattunk,
hogy a megfelelő mennyiségű és minőségű protéziseket, műszereket biztosíthassuk,
az összejöveteleket előkészítsük.
Az
OMKER, különösen Szatmári Ilona, nagy segítségünkre volt a rendelések lebonyolításában.
A nagyszerűnek ígérkező feladat őket is lelkesítette!
Az
igények egyre nőttek, de gyarapodtak a tapasztalatok is. Az igényléskor, a
műtét után 1 hónappal, majd 1 évvel kiállított értékelő lapok, a rtg. képekkel
együtt, az Országos Traumatológiai Intézetben létrehozott centrumba kerültek.
Hatalmas és világviszonylatban is értékes anyag gyűlt össze, amelynek értékelése
sajnos soha nem történt meg. Pótolhatatlan vesztesége ez a magyar ortopédiának
és traumatológiának. A Mező Imre úti épület átmeneti kiürítésekor az anyag
eltűnt, sorsa ismeretlen!
Közben
jelentkeztek újabb intézetek is: 1972-ben a pécsi, a debreceni Ortopédiai
Klinikák, amelyek kimaradtak a korábbi javaslat ellenére, az induló csoportból.
Egyelőre azonban ekkor csak Pécs kapott lehetőséget.
1973-ban
tartottuk harmadik ülésünket. A tárgysorozat a következő volt:
1.Beszámoló
a bizottság eddig végzett munkájáról,
2.A protézis
rendelés jelenlegi állása és a rendelés kiegészítésének lehetőségei,
3.A bizottság
által kiutalt és már behelyezett protézisek eredményeinek bemutatása az intézetek
szerint.
4.Az újabb
igények megvitatása.
Ebben
az időben az irányítást már egyre inkább átvette az Országos Traumatológiai
Intézet. A meghívót is Prof. Manninger Jenő írta alá, mint intézeti igazgató.
Felkérte a bizottság tagjait, tegyék meg javaslataikat "…a bizottság
feladataira vonatkozóan, a konzultatív jellegű összejövetelekre, esetleges
bemutató műtétekre is."
Az
ülésen ekkor csak 20 protézist oszthattunk szét, további 50 érkezését vártuk.
Szigorúak
voltunk a dokumentációban és az elvégzett műtétek bemutatásában. Sajnos előfordult,
hogy a behelyezett protézisek nem feleltek meg a rtg. képek alapján, a kívánalmaknak.
Heves és őszinte kritikák hangzottak el, bíráltuk a javallatokat, a műtéti
technikát, az eredményt – ha erre indok volt. Külföldi kongresszusokon megszokott
heves és tárgyilagos, kertelés nélküli vélemények hangzottak el. Hatalmas
tanulási lehetőség volt ez minden résztvevő számára! Fiatalabb orvosokat azért
is vittünk magunkkal a megbeszélésekre, hogy halljanak, lássanak, tanuljanak.
Az összejövetelek néha kora délutántól késő estig, kimerülésig tartottak.
A
bemutatott esetek száma és az igény egyre szaporodott.
Az
adminisztráció lebonyolításában kulcsszerepet játszott Dr. Malos Lajos.
Sajnos
azonban, amint említettem, az adminisztráció csak önmagáért zajlott, hiszen
az anyag nem került értékelésre.
Az
endoprotezis bizottsággal kapcsolatos levelezés áttekintésekor újból és örömmel
láthattam, hogy a bizottság tagjai között korrekt, szívélyes és baráti kapcsolat
volt, ami például megnyilvánult abban is, hogy a traumatológusok az ortopédiai
eseteket gyakran irányították ortopédiai osztályokra. Több, ilyen levélbeli
kérés van az én birtokomban is, neves traumatológusoktól. (Később, sajnos
ez alaposan megváltozott. A baleseti-osztályokra egyre nagyobb számban kerültek
coxarthrosisos, luxatio coxae congenita-s betegek de erre még visszatérek.)
Az
ülések rendben zajlottak, az osztályok előre megkapták a listát az esedékes
1
hónapos, 1 éves bemutatásokról. A bemutatások teljesítése nélkül új igényléseket
nem fogadtunk el, ezért az intézmények ezt pontosan teljesítették. Az üléseken
a klinikák, osztályok vezetői, professzorok, főorvosok személyesen vettek
részt. A kiosztható protézisek száma azonban lényegesen nem emelkedett – kevés
volt akkor is a pénz! Egy-egy alkalommal intézményenként 4-10-15 protézis
kiadására volt mód, az ágylétszámtól és a várakozók számától függően.
A
műtét végzésére jelentkező ortopéd és baleseti osztályok száma egyre szaporodott.
1975 elején jelentkezett Szentesről Dr. Badó Zoltán is.
A
várakozó betegek száma ijesztően nőtt. Az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai
Intézet ortopédiai osztályáról 1976. február 24-én már 80 új igényt jelentettünk,
kaptunk 13 db protézist. A várakozók száma azért volt ilyen kiugróan magas,
mert akkor az ORFI reumaosztályainak egy része is hozzánk irányította betegeit.
A behozott protézisek választéka is bővült. A nagy nyugati cégek is kezdték
felfedezni az új piaci lehetőségeket.
Az
Aesculap cég mellett, a bizottságon belül folytatott viták után, gyümölcsöző
kapcsolat alakult ki a Howmedica céggel, aminek eredményeként többen vehettek
részt, a cég szervezésében, angliai és írországi tanulmányúton. Személyes
látogatás után kapcsolatot teremtettünk a Prága melletti Poldi gyárral. Az
OMKER segítségével behoztuk az ott gyártott protéziseket. Megismertük a moszkvai
kongresszuson a Siwash féle protézist is, ami azonban csak igen kevés számban
került nálunk beültetésre.
Valami
azonban fokozatosan megváltozott!
A
traumatológusok, főként Manninger prof. egyre inkább hangoztatták és kezdeményezték
is -egyelőre csak a színfalak mögött – a két szakmai csoport különválasztását,
ebben a vonatkozásban is.
Mi
akkor, részben nem értettük ennek okát, hiszen az együttműködés – a viták
ellenére, vagy éppen azért – igen hasznos volt, másrészt károsnak is tartottuk
a megoldandó feladat érdekében a szétválást. Tulajdonképpen örültünk annak,
hogy ortopédek, traumatológusok legalább egy ilyen bizottságban közösen vitatkozunk.
A világ országainak többségében ez nem volt ismeretlen, hiszen a két szakma
szorosan együttműködött.
Megbeszélések
sorozata kezdődött – az értelmetlennek tűnő – szétválásról, a Bizottság egyes
tagjai és az Egészségügyi Minisztérium képviselői között. Ezeken többnyire
Glauber prof. és Manninger prof., az Egészségügyi Minisztérium részéről Dr.
Tóth J. János és én, mint a bizottság egyik (akkor tulajdonképpen már névleges)
titkára, vettünk részt, de többször tárgyalt velünk Dr. Illés Béla és
Dr. Najzer Alajos is, akik akkor a III. főosztály vezetői voltak. Az
egyik ilyen megbeszélés feljegyzésében a következő szerepel: "1978. szeptember
25-én …a megbeszélésen vezetésem (megj.: Dr. Glauber) alatt résztvett:
Dr.
Tóth J. János, Dr. Manninger Jenő és Dr. Riskó Tibor… A jelenlevők egyöntetű
véleménye szerint… hasznos és elengedhetetlen a közös bizottság további
működése…". Ekkor javasoltuk másodtitkárnak Dr. Zolczer Lászlót, mert
Manninger dr. sok elfoglaltságára hivatkozott.
Közös
véleményünk alapján azt is rögzítettük: "…helytelen lenne a baleseti
sebészeti osztályokon ortopédiai jellegű műtéteket végezni, mert sem az osztályok
sokszor hangoztatott túlterheltsége, sem az orvosok baleseti-sebészeti képzettsége
– alapos ortopédiai ismeretek nélkül – nem biztosítják a műtétek kellő indikálását,
a válogatást egyéb műtétek között, még akkor sem, ha a total protézis műtét
technikai feltételei biztosítottak…" – írta alá a feljegyzést Dr. Glauber
Andor, az Országos Ortopédiai Intézet igazgatója.
Kétségtelenül,
kemény hangú volt ez az összefoglalás, de láttuk az események alakulásának
irányát, ezért elengedhetetlennek tartottuk a félreérthetetlen fogalmazást,
a traumatológus kollégák jelenlétében és látszólagos egyetértésével. Egyúttal
kezdeményeztük a bizottság régóta esedékes összehívását, ami az utóbbi időben
már egyedül Manninger prof. hatásköre lett és egyre ritkábbá vált. A megbeszélés
összehívása meg is történt. Felmértük a várakozók számát és a várakozási időt.
A várakozók száma országosan: 1 128, a várakozási idő már akkor átlagban 2-3
év volt!
1979.
október 2-án Dr. Tóth J. János engem kért négyszemközti megbeszélésre. Erről
feljegyzést készítettünk az Egészségügyi Minisztérium számára.
A
megbeszélésen mindketten újból megerősítettük a közös bizottság szükségességét.
Javasoltuk a résztvevő ortopédiai osztályokat Miskolccal és Szombathellyel
bővíteni. Megerősítettük a baleseti és ortopédiai osztályok korábban leszögezett
feladatait a total endoprotézis műtétek végzésével kapcsolatban. Javasoltam
a bizottság összehívását 2-3 havonta, mert ez az utóbbi időben már nem történt
meg.
A
protézis rendelésekről 2-2 szakmai delegáltból álló operatív csoport döntését
javasoltam, hogy ez ne legyen egyetlen személy feladata és hatásköre. Megjegyeztem,
hogy súlyos mulasztásnak tartom, hogy "… az eddig felgyűlt anyag értékelése
nem történt meg holott erre a bizottsági üléseken gyakran hoztunk határozatot
és felajánlottuk a megfelelő közreműködést is."
Közben
igyekeztünk az Egészségügyi Minisztérium utasítására megoldást találni a várakozási
idő csökkentésére. Egyes intézetek ugyanis túl voltak terhelve, másutt többet
is tudtak volna vállalni. Dr. Najzer Alajos főosztályvezető egy minisztériumi
értekezleten felkérte az intézményeket, hogy "több műtétet vállaljanak."
Felosztottuk az országot a betegek lakóhelye szerint, mert a beteg, lakóhelyétől
eltérően, ott szerette volna magát operáltatni, ahol a műtétet javasolták.
Az ORFI reumatológiai osztályainak országos tevékenysége miatt ez óriási torlódást
okozott az ORFI Ortopédiai osztályán. A helyzetet azonban országszerte főként
az nehezítette, hogy az anyagi lehetőségek nem követték az áremelkedéseket.
Gondolok itt például a cement nélküli protézisek magas árára. Ennek a műtéti
típusnak hazai bevezetésében fontos szerepet játszott Dr. Krakovits vezetése
alatt a János Kórház Ortopédiai osztálya, tevőlegesen is támogatva a műtét
megindítását más osztályokon is.
Megjelentek
a térdízületi endoprotézis igények is. Ezeknek végzésében a Weil Emil Kórház
Ortopédiai osztálya volt a kezdeményező, Dr. Benedek Tibor vezetése alatt.
1980-ban,
az Egészségügyi Minisztérium vezetése minden addigi megbeszélés, írásban rögzített
állásponttal szemben – váratlanul úgy intézkedett, hogy …az eddig közösen
(ortopédia-traumatológia) működő bizottságot megszünteti…" A beültetéseket
a két Országos Intézetre bízta, a megrendelés, raktározás és szétosztás továbbra
is egységesen az Országos Traumatológiai Intézet feladata maradt.
A
közös bizottság szétválasztása számunkra váratlan és sajnálatos volt, de nagyon
jellemző a hazai szakmai viszonyokra, ami az ortopédia és traumatológia kapcsolatát
illette. A háttérben ugyanis, valószínűleg egészen másképpen zajlottak a tárgyalások,
mint a velünk, vagy a közösen folytatott megbeszéléseken, amelyekről az említett
feljegyzések készültek.
A
fő ok – ma is vallott véleményem szerint – az volt, hogy mi ortopédek, a csípőzületi
problémák megoldására sokféle műtétet, konzervatív kezelést alkalmazunk. A
traumatológusok azonban – akik korábbi álláspontjukkal szemben egyre több
coxarthrosisos és csípőficamos felnőtt beteget is mutattak be és operáltak
– többnyire csak a total endoprotézisre gondoltak, mert azt ismerték. Ezt
a műtétet többségük igen kitűnően végezte, de az indikáció megvitatásakor
mi ortopédek, sohasem hallgattuk el véleményünket, egyéb műtéti megoldási,
konzervatív kezelési lehetőséggel kapcsolatban.
A
viták egyre izgatottabbá, egyre hosszabbá váltak, bár – ma is az a véleményem
– változatlanul hasznosak voltak, segítették a műtétek végzését, a kezdeti
tapasztalatok kicserélését.
Az
Egészségügyi Minisztérium intézkedése sok mindent figyelmen kívül hagyott.
Az Országos Ortopédiai Intézet részéről természetesen válaszként újból kifejtettük
ellenvéleményünket. Hangsúlyoztuk az eddig működött bizottság előnyeit, hogy
a legutóbbi megbeszélésen jelen volt traumatológusok és ortopédek egyöntetűen
a közös további munka mellett foglaltak állást. Erről a Minisztériumot akkor
írásban is tájékoztattuk. Helyes lett volna a Minisztérium jelenlegi döntése
előtt velünk is megbeszélni a terveket, hiszen a kezdeményezés évekkel ezelőtt
tőlünk indult ki, azzal értett egyet a minisztérium. Javaslatunkra szervezte
meg a bizottságot.
Ez
azonban már semmit nem jelentett, ezt levelünk elküldésekor is tudtuk. A Minisztérium
észrevételünket válaszra sem méltatta.
Megkezdtük
tehát az Ortopédiai Bizottság kialakítását. Javasoltuk a beültetéseket végző
ortopédiai intézetek, osztályok számának szaporítását. A megbeszéléseket ettől
kezdve, az ORFI-OTKI Ortopédiai Tanszéken tartottuk.
A
protézisek beszerzésére biztosított központi pénz ugyan 60:40% arányban megoszlott
az ortopédek és a traumatológusok között, de több nem lett, az igényeket változatlanul
nem fedezte.
A
Minisztérium rendelkezése a két Országos Intézet együttműködését is előrta,
de ez csak egy-egy módszertani levél megírására szorítkozott, a két szakma
speciális szempontjainak felsorolásával. Az ortopéd Módszertani-levelet Dr.
Cser Imre szerkesztette.
Az
Egészségügyi Minisztérium képviselői továbbra is tárgyaltak az Ortopédiai
Bizottsággal, lehetőségeikhez képest segítették munkánkat. A megbeszéléseken
néha Dr. Illés Béla, rendszeresen Dr. Füsi József és az OMKER képviselői
vettek részt.
A
protézis megrendeléseket, a biztosított összeg keretei között, az ORFI intézte.
Sokat segített Pinke Imréné és Dr. Lakatos József a szakmai lebonyolításban.
Tettük a javaslatokat, amelyekből sajnos kevés valósult meg. Szerettünk volna
mi ortopédek is, az Országos Traumatológiai Intézethez hasonló, ultrasteril
műtőt, a reviziós arthroplasztikákhoz megfelelő műszereket, mert a kilazult
protézisek reviziója már akkor megoldandó probléma volt. Több cementnélküli
protézis lett volna indokolt, egyre sürgetőbb lett a térdprotézisek alkalmazása,
de a napi cementes csípőprotézis ellátást is alig tudtuk megoldani. Néha csak
izgatott és emelthangú telefonálások után sikerült egy-egy szállítmányt kierőszakolni.
A betegek azonban egyre türelmetlenebbek és gyanakvóbbak lettek.
Erre
az időre esik a hódmezővásárhelyi Metripond gyár készítményeinek – nem zavartalan
– kipróbálása és a Howmedica által gyártott Exeter típusú protézis bevezetése.
Tettünk kísérleteket világcégekkel való együttműködésre is, hogy a protézisek
egy-egy részének itteni gyártásáért, vagy egyéb készítmények megvásárlása
fejében, a legkorszerűbb típusú protézisekkel fizessenek. A hazai protézis
gyártásnak ugyanis nem volt kísérletezési lehetősége, a külföldi típusok másolása
volt csupán a cél. Ezek a próbálkozások azonban, az akkori gazdasági vezetés
szűk látóköre miatt meghiúsultak.
Az
egyre növekvő igényeket az évi 12-13 millió forintból nem lehetett kielégíteni.
Váratlan nehézséget okozott az is, hogy az Egészségügyi Minisztérium a magyar
gyártmányú protézist is az engedélyezett "valuta forint" keretből
térítette akkor, amikor 1984-85-ös értékben számítva, forintban a Metripond
protézis volt a legdrágább: 14 390 Ft, szemben az Aesculap 13 500, és a Howmedica
9 591 Ft-os árával. Számunkra azonban tulajdonképpen mindegy lett volna, hogy
ezeket valutában kellett fizetni, mert úgyis csak forintot kaptunk!
Az
Egészségügyi Minisztérium akkori vezetői többször is kijelentették, hogy "annyi
magyar protézist ültessünk be, amennyit tudunk", mert a forint nem számít!
Később azonban, amikor a kérdés tisztázódott kiderült, hogy mégis számított,
sőt – ha magyar gyártmányú protézist ültettünk be – hamarabb elfogyott a pénz.
Újabb
ortopédiai intézetek kapcsolódtak be a műtétek végzésébe.
A
meginduláshoz, a régebben operáló és nagyobb tapasztalattal rendelkező intézetek
orvosai, műtősnői rendszeres helyszíni segítséget adtak az első műtétek végzésekor.
Az
újabb intézetek bekapcsolásához változatlanul szükségesnek tartottuk a megfelelő
szakmai és műtét technikai feltételek biztosítását. Ezt a helyszínen ellenőrizték
a bizottság egyes tagjai.
Így
értük el, hogy a betegek számára gyakorlatilag közömbös lett, hol végezték
el a műtétet. Legfeljebb szubjektív szempontok játszottak szerepet. Megszerveztük
a Howmedica cég támogatásával Ling prof. (Exeter) és munkatársai kurzusát. Tanulmányi
látogatást tettünk több országban, ahol protézis gyártással foglalkoztak.
Megismertük a Poldi cég, a Howmedica cég, a Zimmer cég Warsaw /USA-Indiana/-i
gyártási és ellenőrzési rendszerét. Bulgáriában megismertük az Etropal protezis
gyártását és alkalmazását. Terveztük a bizottság további munkáját, amikor
1987. június 16-án, minden előzetes megbeszélés nélkül, a III. főosztály egyik
munkatársa útján "telefonüzenetet" kaptam Dr. Illés Béla, akkor
már miniszterhelyetteshez írt javaslataimra, hogy az ügyek intézését, a bizottság
átszervezését Dr. Vizkeletyre bízták!
A bizottság 17 év alatt folytatott működéséről megjegyzés, értékelés nem történt
egyetlen fórumon sem. Az Egerben tartott Ortopéd Kongresszuson Vizkelety prof.
bejelentette, hogy – a bizottság megszűnt! Őszintén sajnálom, hogy ez a munka
nem folytatódott, bár a megváltozott körülmények miatt valóban időszerű lett
a tevékenység alapos átszervezése, de a lényeg: a közös munka, a közös vitatkozás,
a közös értékelés ma is hasznos lenne.
Hasznos lehetne a bizottság működése során szerzett tapasztalatokat egyéb műtétek,
kezelési módszerek országos bevezetése során figyelembe venni.
Azért is tartottam indokoltnak mindezt leírni, hogy ne menjen nyomtalanul feledésbe
annak a sok embernek lelkes erőfeszítése, aminek következtében ma beszélhetünk
eredményeinkről, tapasztalatainkról. Ez azonban már egy újabb fejezete a témánák!
Levelezés:
Riskó Tibor dr. OORI 1121 Budapest, Szanatórium u. 2.
Szerkesztőségi
megjegyzés
Tempora
mutantur
Riskó
Tibor professzor visszaemlékezése a csípőzületi endoprotetika magyarországi
hőskorára érdekes, különösen azok számára, akik a szereplőket ismerik. Az
írás tükrözi a korszak valutáris és pénzügyi problémáit, az ortopédia és traumatológia
viszonyát "együttműködését" és a személyes kapcsolatok fontosságát.
Riskó Tibor professzor kezdeményező szerepet játszott ebben a korszakban a
csípőzületi endoprotetika bevezetésében. Úgy tűnik, hogy ezért a méltó elismerést
nem kapta meg.
A
körülmények változtak, megjelent a magyar protézis és a későbbiekben ez képezte
a felhasznált protézisek többségét. Megemelkedett a műtétek száma, 1987-ben
már 1000 fölött volt a beültettett csípőprotézisek száma és 1992-ben pl. az
ORFI Ortopédiai Osztályán 398, a Kecskeméti Traumatológiai Osztályon 60, az
Ortopédiai Osztályon 134 csípőprotézist ültettek be. Az Endoprotézis Bizottságnak
a munkája a megváltozott viszonyok között már lehetetlenné vált és ez vezetett
ahhoz, hogy az Egészségügyi Minisztérium a bizottságot 1987-ben megszüntette.
Szerepét átvette több éven át, a fél évenként szervezett Endoprotézis Konferencia,
ahol ortopédek és traumatológusok közösen beszélték meg az aktuális problémákat.
Még később a megjelent közlemények és előadások voltak hivatva a szakmai kérdések
megvitatására.
Ha
a cikk ortopédek, traumatolólgusok kezéhez kerül, érdeklődéssel fogják olvasni
és az idősebbek minden bizonnyal érdekes adatokkal fogják kiegészíteni.
Levelek
a Szerkesztőhöz
Tisztelt
Szerkesztőség!
Nagy
érdeklődéssel olvastam Riskó professzor úrnak a hazai csípőprotézis ellátás
úttörőjének visszaemlékezését (Magyar Reumatológia, 1998. 2. sz.). Természetesnek
tartom, hogy az ortopéd oldalon küzdve visszaemlékezése sem lehet teljesen
mentes – amint maga is utal rá – bizonyos szubjektivitástól. Mivel azonban
a cikk alcímében "az ortopédia történetéből" szerepel, élve a szerkesztőségi
megjegyzés utolsó sorával, szükségesnek látom a dolgozatot másik oldalról
is néhány ténnyel kiegészíteni.
Először
a korán eltávozott Dr. Acél Györgynek; a kitűnő egészségügyi szervezőnek védelmében
kell ismertetnem az akkori helyzetet (egyébként szervezői tevékenységének
inkább előnyének értékelem, hogy egyik klinikai szakmába mélyebb betekintése
is volt). Az egyes klinikai szakok fejlődése az egész század folyamán igen
egyenetlen volt, a 60-as években a közlekedési balesetek számának sokszorozódásával
a traumatológia volt előtérben (az ortopédia nagyobb arányú fejlődésére 10-15
évvel később került sor). Az 1956-ban létesített Országos Traumatológiai Intézet
nagy gondot fordított a szakorvosok képzésére, s a hálózat kialakítására,
az ortopéd klinikák (a traumatológia felé kiszélesedő debreceni kivételével)
inkább befelé fordultak. Így természetesnek tartom, hogy Acél doktor a szervezési
feladattal a már jól szervezett hálózatú Traumatológia intézetet bízta meg,
ügyelve a két szakma részvételi egyensúlyára. Nem indokolt ezért itt "diplomáciai
előkészítést" feltételezni. Mellesleg ebben az időben, elsősorban a combnyaktörés
és szövődményeinek műtéti kezelése révén a felnőtt csípőműtétekben is a traumatológusok
szereztek nagyobb tapasztalatot. Szántó professzor azonban nagy gondot fordított
a képzésben az ortopéd szemléletre is, hiszen olyan kitűnő ortopédek voltak
munkatársai, mint a Riskó professzor úr által is kiemelt Peer Gyula és Bíró
Tibor.
Másik
volt főnököm, Manninger professzor úr védelmében kell felhoznom, hogy éppen
ebben az időben az életveszélyessé vált Intézet gyors kiürítése után valóban
igen sok elfoglaltsága volt: átmenetileg a II. Sebészeti Klinikán kellett
újra megszerveznie a klinikai és országos feladatok ellátását, s egyúttal
előkészíteni az épület helyreállítását. Bármilyen hasznos is volt kezdetben
a műtét színvonala érdekében a közös bizottság, ekkorra (70-es évek végére)
már reménytelen volt a cikk szerint is 1128 várakozó igényeinek közös elbírálása.
Így az együtt kiadott két Módszertani levél (a traumatotógiait az érdekeltek
véleménye alapján én szerkesztettem) és a továbbiakban a két országos intézetnek
a maga területén végzett irányítása az akkori idők legracionálisabb megoldása
volt.
Riskó
professzor úr sajnálja, hogy a bizottsági ülések anyaga nem maradt meg. Erre
nem jött létre az a szervezet, amely az anyag tárolásához, feldolgozásához,
közléshez és következtetések levonásához szükség lett volna. A skandináv államokban
ma már nemzeti regiszterek végzik ezt az igen hasznos munkát, s ennek igényét
hazai viszonylatban közelmúltban éppen professzor úr utóda vetette fel. Jó
volna ha megvalósulna.
Nagyon
sajnálom viszont, hogy a cikkből kimaradt a hazai gyártású endoprotézis megvalósítójának,
a közelmúltban elhunyt Badó Zoltánnak a méltatása (akinek ezirányü munkásságát
az Akadémia is doktori fokozattal ismerte el). Fiatal kollégáink ma már nem
tudják milyen különbség volt a "forint" és a "deviza-forint"
között a beszerzési lehetőségben. A magyar protézis nélkül – amint a szerkesztőségi
megjegyzés is megállapítja -jóval lassabban futott volna fel a csípőprotézis
műtétek száma.
Egyetértek
viszont Riskó professzor úrral abban, hogy a traumatológusok és ortopédek
akkori együttműködése hasznos volt. De ami egyszer bevált, azt nem lehet adminisztratív
intézkedéssel megszüntetni. Hogy az együttműködés a két szakma között mai
is töretlen, arról a Magyar Traumatológus Társaság ez év szeptemberi kecskeméti
vándorgyűlése tanúskodik, ahol az endoprotézis egy problémája fő témaként
szerepelt, közel azonos számú ortopéd és traumatológus előadásaiban és vitájában.
Kazár
György dr.
Tisztelt
Szerkesztőség!
Szeretnék
élni a felajánlott lehetőséggel, hogy prof. Dr. Kazár Györgynek, a hazai csípőzületi
endoprotézis ellátás kialakulásának történetéről írt cikkemhez fűzött megjegyzéseire
reflektáljak.
Amit
Kazár prof. szubjektív megítélésnek minősít, azzal szemben nem kívánok védekezni,
amint bízonyára saját szubjektív gondolatait, megjegyzéseit Ő is vállalja.
Egyes dolgokról, eseményekről néha más volt a véleményünk – most is más. Ez,
gondolkodó emberek között nem szokatlan és nem is hiba. A jelenlegi válasz
azonban ennek vitatására nem alkalmas.
A
tényekre felesleges lenne ismét visszatérni. Én mint az események egyik aktív
résztvevője – úgy tapasztaltam a történteket, ahogyan leírtam. Ennél többet
válaszolni most sem tudok.
Cikkem
megírásakor nem csak emlékeimre, szubjektív benyomásaimra támaszkodtam. A
birtokomban lévő eredeti levelek, feljegyzések alapján igyekeztem felidézni
az eseményeket. Ebből is következik, hogy például tudom, hogy Dr. Aczél György,
akit velem szemben nem kell "védelembe venni", mert szervezői tevékenységét
én is sokra becsülöm – a nevét "cz"-vel írta. Azt is tudom, hogy
Kettesy Aladár tanítványaként, kitűnő szemész is lett.
A
hazai csípőprotézis gyártásnak, a cikkemben finoman "nem zavartalan"-nak
minősített bevezetésével kapcsolatban is szeretnék néhány megjegyzést tenni.
A cikk terjedelmét, ezzel a nem túlzottan jelentős kérdéssel nem akartam növelni.
Kétségtelen,
hogy ebben a témában kritikus véleményem volt, amit akkor többen félreértettek.
Akadékoskodásnak vélték.
Bizonyára,
ennek a kritikus magatartásnak is volt köszönhető, hogy egyik észrevételünkre
az illetékes cég vezetője, 1984. december 18-án a következőket írta:
"…Sajnálattal
állapítottam meg, hogy az általunk leszállított protézisek gömbfejének egy
része nem megfelelő minőségű. Az ügyet kivizsgáltam és megállapítottam, hogy
a hiba oka egyrészt a gömbfejek befejező megmunkálási műveletének nem kellő
pontosságú elvégzésében, másrészt abban keresendő, hogy partnerünk eddigi
kifogástalan munkájában bízva – a kiszállítás gyorsítása érdekében – vállalatunk
munkatársai a szigorított, minden egyes darabra kiterjedő ismételt minőségi
vizsgálatot elmulasztották…"
Úgy
gondolom tehát, szükséges volt a kritika – a betegek érdekében – hogy a hiba
ne akkor derüljön ki, amikor a beültetés már megtörtént.
Természetesen
biztos vagyok abban, hogy ez nem a jelenlegi, hanem a kezdeti, 1984-es állapotokra
vonatkozik.
Azt
is szeretném most megemlíteni, hogy azért is tartottam indokoltnak felidézni
a történteket, mert a csípőzületi endoprotézis műtétek hazai elterjesztését
több szempontból is minta értékűnek tartom. Hasznosan lehetne felhasználni
a tapasztalatokat minden új módszer, műtéti eljárás bevezetésekor, amikor
az alkalmazás során dönteni kell – a reklámtól és az érdekektől függetlenül
– a műszerek, felszerelések beszerzéséről, meg kell szervezni országszerte
a technika elsajátítását és alkalmazását, az eredmények értékelését. Ez utóbbi,
a mi esetünkben sajnos nem járt kellő eredménnyel.
Végül
engedjenek meg néhány általános érvényű gondolatot a történetírásról és a
"szubjektivitás" veszélyérõl.
Babits
Mihály szerint (Nyugat, 1910, III. 184-185.): "…A történetíró ritkán
figyelheti meg maga, amit leír: mások tanúságtételére utalva, legfeljebb azt
nézi meg, kinek higgyen?… Olyan dologban, amelyről magad is meggyőződhetsz,
te is csak magadnak higgy!…"
Erre
törekedtem én is, vállalva az esetleges "szubjektivitást" is.
Tisztelettel:
Riskó
Tibor dr.
Dr. Riskó Tibor 