Gondolatok az öregedésről és az öregségről,
fiatalok és öregek számára
Írta: Riskó Tibor dr. nyugdíjas
egyetemi tanár
Magától értetődő, hogy az
évek múlásával az ember olyan dolgokra is
gondol, amelyek azelőtt — talán szerencsére —
eszébe sem jutottak. Ezek közé tartozik az öregedés
folyamata és az öregség is. Elérkezik azonban
az idő, amikor evvel is foglalkozni kell!
O.W. Holmes szerint: „Az ember mindig megdöbben,
amikor életében először „öregnek"
mondják, mivel úgy érezzük, hogy bennünk
valaki „másik" az, aki öreg. Teljesen rendjén
való tehát, hogy a korunkra történő ráébresztés
nem magunkból, hanem másoktól ered …"
A WHO tájékoztatása szerint, a világon
2020-ra több mint 1000 millió ember lesz 60 év feletti.
Közülük több mint 700 millió a fejlődő
országokban fog élni. A téma tehát egyre több
embert fog érdekelni: öregeket, és jelenleg még
fiatalokat egyaránt!
A következő évszázadban a világ
népességének egyik legjellemzőbb sajátossága
az idős emberek abszolút és relatív számának
emelkedése lesz, mind a fejlett, mind a fejletlen országokban.
Ez azt jelenti, hogy mind több és több ember éri
el azt az életkort, amikor bizonyos krónikus betegségek
kockázata szignifikánsan magasabb. A hosszabb élettartam
azonban emellett, mindeddig példa nélküli feladatokat
és lehetőségeket is teremt az egyének és
a társadalom különböző intézményei
számára. Az országoknak olyan szociális és
gazdasági politikát kell kidolgozni és folytatni,
amiben tudomásul veszik, hogy az öregedés folyamat,
ami egész életünkön át tart, és
erre fel is lehet és kell készülni. Simon de Beauvoir
ezt úgy fogalmazta meg, hogy: „A társadalom önmagáról
rántja le a leplet azzal a sorssal, amelyet immár
nem dolgozó tagjainak tartogat."
Schopenhauer szerint: „Egész életünkön
át mindig csak a jelent birtokoljuk, sohasem többet.
A különbség csak az, hogy eleinte hosszabb jövőt
látunk magunk előtt, a vége felé pedig hosszú
múltat magunk mögött."
Igaz-e ez jelen korunkban is, van-e tennivalónk,
vagy valóban csak néma szemlélők vagyunk?
A kérdés megválaszolása aktuális!
Tudnunk kell azonban, hogy az öregedés, az öregség
és ebben a nyugdíjas állapot nagyon szövevényes,
bonyolult téma. A tényekkel, a biológiai folyamatokkal
sem lehet szembeszállni. Legfeljebb bizonyos mértékig
irányítani, lassítani tudjuk azokat.
Mégis, meg kell vizsgálni: vannak-e reménykeltő
kilátások, vagy erőtlenül meg kell adni magunkat
a tétlen, reménytelen öregedésnek? El kell-e
fogadni sorsunkat minden várható és váratlan
következményével együtt? Lehet-e szerepünk
sorsunk alakításában? Mit várhatunk környezetünktől
és a társadalomtól? Mit várhat tőlünk
a probléma megoldásában a családunk, a környezetünk,
a társadalom, korábbi szakmánk, munkahelyünk,
hogy az öregedés, az öregség és a nyugdíjas
állapot hátrányait csökkenteni lehessen?
A válaszok megtalálása közös
érdek. A probléma jelentőségére egyre
jobban felfigyel a társadalom. Az utóbbi hónapokban,
években történt néhány olyan esemény,
amelyek ezt a feltételezést alátámasztják:
- Az 1999 évet az ENSZ az „aktív öregedés"
éveként hirdette meg. Evvel egyrészt tisztelegni
akart az idős emberek előtt, másrészt fel kívánta
hívni a figyelmet arra, hogy világszerte egyre többen
érik meg az öregkort. - II. János Pál pápa 1999. novemberben,
nem csak pápaként, hanem bölcs öregemberként
is közölte gondolatait, tanácsait. Ezek nem voltak
ismeretlenek számomra, talán azért sem, mert életkorunkat
tekintve nem állunk messze egymástól. - A Magyar Orvosi Kamara Küldöttközgyűlésének
döntése értelmében megalakult „A nyugdíjas
orvosok ügyeivel foglalkozó Bizottság".
Az Európai Unió 15 tagállamáról
készített tanulmány szerint 2015-re a lakosság
jelentős öregedése prognosztizálható
a tagállamokban. Az átlagos nyugdíjkorhatárnak
tekinthető 65 évesnél idősebb korosztály
létszáma: az 1995-ös 15,4%-ot kitevő 57 millióval
szemben, az összlakosság 19,1%-ára, 70 millióra
szökik fel 2015-re.
A 80 éves kort is egyre többen érik
meg: 2015-ben már 20 millióan, ami az összlakosság
5,2%-a. Evvel szemben a fiatalok aránya drámaian csökken.
Az újszülöttek nem pótolják a munkából
kieső nyugdíjasokat. A 15 tagállamból egyébként
nyolc esetében számíthatunk a népesség
csökkenésére.
Az úgynevezett „rendszerváltó"
országok (ide sorolhatjuk Magyarországot is) csaknem mindegyike
„demográfiai katasztrófa sújtotta" területnek
számít. Németország keleti részén
például a korábbi 1,6-ról 0,7-re esett vissza
a családokra jutó átlagos gyermekszám. Magyarországon,
ahol a lakosság az idén várhatóan 10 millió
alá fog csökkenni, a családok átlagosan 1,6
gyermeket vállalnak.
Ez a csökkenés azonban világszerte
nem általános. Az adatok ellentmondásosak. A Föld
összlakossága ugyanis egyre gyorsabb ütemben növekszik:
1804-ben lépte át az egymilliárdot, becslések
szerint 2013-ban már a hétmilliárdot is elérheti.
Ráadásul nem is a 60-64 év közöttiek
száma nő a leggyorsabban, hanem a 84 év felettieké.
Sohasem éltek még ennyien a Földön
és sohasem ilyen sokáig! A demográfiai népességi
piramis, a születések és a halálozások
egyre csökkenő száma miatt, kezd a feje tetejére
állni!
Egyes szakértők szerint a következő
évszázad globális problémái, mint
például a magas technikai szinten szervezett terrorizmus,
az éghajlatváltozások, az etnikai feszültségek,
az atombomba és egyéb tömegpusztító
fegyverek terjedése mellett, a világ népességének
öregedése jelenti az egyik legnagyobb veszélyt!
Keresni kell tehát a megoldást, hiszen harminc
év múlva a fejlett országoknak a jelenleginél,
hazai össztermelésük (GDP) 9 — 16%-ával
többet kell majd fordítaniuk a nyugdíjak fedezésére.
Jelenleg minden egyes nyugdíjast 3-5 munkaviszonyban álló
„tart" el. Ez az arány 2020-ra 2,5 — 1-re esik
vissza. Ennek következtében alapjaiban rendül meg a
polgárairól öregségükben is gondoskodó
Európa, közel évszázados filozófiája.
Külön gond, hogy a munkanélküliség visszaszorításának
jelszavával is gyakran ösztönzik a munkavállalókat
az idő előtti nyugdíjba vonulásra.
A megoldás keresése tehát sürgető
feladatnak látszik. Ezt sok ország vetetői megértik.
Nemrég adtak hírt az újságok arról,
hogy a brit parlament elé kerül rövidesen a munkaügyi
tárca javaslata, miszerint 2006-tól nem küldhetők
kötelezően nyugdíjba azok a 65 éves munkavállalók,
akik elérték ugyan a nyugdíjkorhatárt, de
továbbra is dolgozni akarnak és tudnak. (Jelenleg Magyarországon
indoklás nélkül felmondhat a munkaadó azoknak,
akik elérték a nyugdíjkorhatárt.).
A britek elgondolása szerint tehát megszűnne
a nyugdíjkorhatár, de ez nem jelenti azt, hogy 65 éves
kortól ne lehetne igénybe venni az állami nyugdíjat,
ha a munkavállaló ezt akarja, vagy egyéb okok erre
kényszerítik. Azt kívánják elérni,
hogy „progresszív visszavonulást" biztosítsanak
az öregkorban. A 65 éven felüliek részmunkaidőben
dolgozhassanak, így több idejük maradjon társadalmi
tevékenységre,
szórakozásra és pihenésre,
de ne szakadjanak el teljesen korábbi munkakörüktől
sem.
A munkaügyi politikában bekövetkezett
változás oka az, hogy az elmúlt évtizedben
a várható élettartam 25 évvel megnőtt,
így a brit lakosság egyre inkább elöregedik.
A megoldás keresése tehát nem csak a nyugdíjasok
és az öregek, hanem az egész társadalom érdeke.
A következő években, évtizedben
valószínűleg a kormányzati szerveknek világszerte
el kell majd gondolkozniuk azon: nem lenne-e helyes az ifjúsági
ügyekkel foglalkozó minisztériumok és egyéb
intézményekhez hasonlóan, az egyre növekvő
számban lévő öregek és nyugdíjasok
ügyeivel foglalkozó intézményeket is létrehozni?
Meggyőződésem, hogy ennek az ideje már most
elérkezett!
Az 1999-es év kiemelésével az ENSZ
azt is hangsúlyozni akarta, hogy az idős embereknek, egyre
növekvő tömegben, különleges ellátási
igényeik is lehetnek. Ezeket a társadalomnak érdeke
és kötelessége kielégíteni gazdasági,
szociológiai, kereskedelmi és politikai szempontból
egyaránt.
Mindezekről Magyarországon kevés szó
esett. A lakosság túlnyomó többsége
azt sem tudta, milyen jelentős volt az öregek szempontjából
az 1999. év!
Az „Idősekhez írt levélben"
bevezetésként összefoglalta a kérdés
jelentőségét: „Manapság, hála
az orvostudomány haladásának, valamint annak, hogy
a világ sok táján megjavultak a társadalmi
és a gazdasági körülmények, az életkor
meghosszabbodik. Ám nem tagadható: az évek elmúltak,
s jóllehet, fáradozás és nehézségek
határozzák meg az életet, mint ajándék
túl szép és értékes ahhoz, hogy belefáradnánk."
Remélhető tehát, hogy a Kamarában
is lesz ennek a kérdésnek felelőse, mozgatója.
Az eredmény rajtunk, mindannyiunkon is múlik! Szeretném
erre most is felhívni a figyelmet, fiatalokét, idősekét
egyaránt, hogy gondolataikkal, javaslataikkal, tevékenységükkel
segítsék Bizottságunk célkitűzéseinek
megvalósítását.
Az eddig felsoroltak miatt éreztem úgy, hogy
kötelességünk a jelenlegi, és a jövő
nyugdíjasai és öregei érdekében evvel
a témával folyamatosan foglalkozni.
De térjünk a tárgyra!
Először is azt fogalmazzuk meg, mi is az ideális
állapot: hogyan néz ki az aktív kor utáni
idő, ha csupán előnyeiről veszünk tudomást.
Ilyen gondolatokat szoktak megfogalmazni a nyugdíjba vonuló
munkatárs búcsúztatásakor, amikor „jó
egészséget, hosszú, boldog, örömteli éveket"
kívánnak a távozónak.
Így lehetne ezt megfogalmazni:
„A nyugdíjazás következtében
felszabaduló idő, és a munkával, a családi
feladatokkal járó felelősség alóli mentesülés
lehetővé teheti, hogy az idős ember korábbi vélt,
vagy valós korlátaitól megszabadulva, vágyaihoz,
esetleg igazi elhivatottságához forduljon, s azzal foglalkozzon,
ami őt legjobban érdekli. Ennek alapfeltétele, hogy
az igényt felismerje és megfogalmazza önmagában.
Akinek ez a lehetőség megadatott, és élni is
tud vele, az megtalálta a boldogság kulcsát az öregkorban."
Az én megélt tapasztalataim és ismereteim
szerint, erre csak azt tudom mondani: jó lenne, ha így lehetne!
Az emelkedett hangú megfogalmazásnak ugyanis minden mondatával
vitába kell szállni. Más az optimista elképzelés
és más a mindennapos valóság.
A következőkben a valóságról,
az általam megismert és nagyrészt személyesen
is megélt tényekről szeretnék írni, ami
korántsem ennyire idilli.
Az idős korosztály közérzete
közvetlenül, vagy közvetetten, mint jövőkép
visszahat a fiatalabb nemzedékre. Ha egy ország, egy társadalom,
egy gazdasági és politikai rendszer az idősek számára
nem tud reményt, életcélt adni, evvel a fiataloktól
is elveszi a saját jövőjükbe vetett hitet és
bizalmat. Ez súlyos bűn, amit a nemzet, a társadalom
a saját jövője ellen elkövethet. A következmények
szerteágazók!
Ezért a téma megbeszélése,
a megoldások keresése — bármennyire meglepőnek
tűnik is — elsősorban a fiatalok, a leendő öregek,
nyugdíjasok érdekeit szolgálja. Sokkal
kisebb mértékben a jelenlegi öregek, a jelenlegi nyugdíjasok
érdekeit. Ezt nekünk, akik már nem tartozunk az aktív
korúak közé, tudomásul kell venni. Erőfeszítéseinket
azonban nem befolyásolhatja ez a tudat. A jövőt előkészíteni
— kötelességünk!
Az egyik leglényegesebb kérdés, hogy
kit tekintünk öregnek? Ki tartja magát öregnek?
A feltett kérdésre adott válasz sokszor eltérő,
mert nem csak az évek befolyásolják. Még a
gerontológia művelői is — talán saját
életkoruk növekedésével — mintha igyekeznének
kijjebb tolni az évek határait.
A WHO álláspontja szerint: az ember fiatal:
30 éves koráig, idős fiatal — érett: 45
évesig, középkorú 45-49 évesen, öregedő
74 éves koráig, 75 — 90-ig: öreg, majd az aggkorba
lép. Mindez azonban csak statisztikai besorolás. Tudjuk,
hogy vannak „öreges fiatalok" és „fiatalos
öregek". Azt sem lehet befolyásolni, hogy ki, hová
sorolja önmagát.
Az ókortól kezdve napjainkig, jó néhányan
foglalkoztak már az öregedés és az öregkor
kérdésével. Őket is szeretném segítségül
hívni, hogy a helyes választ megtalálhassuk.
Cicero „De senectute" esszéje, amelyet
62 éves korában írt, ami akkor „aggkornak"
számított, főként önmaga megnyugtatására
szolgált és az öregkort dicsőítette. Seneca
vígasztal, bátorít bennünket, azt tanácsolta:
„… öleljük hát szívünkre az öregséget
és szeressük: tele van gyönyörűséggel,
ha élni tudunk vele … Minden élvezet a végére
halasztja azt, ami benne a legkellemesebb. Igen kellemes a már
alászálló, de még nem rohamosan zuhanó
idő …"
Bíztató szavak ezek, csak az a kérdés:
van-e módunk „élni a gyönyörűséggel",
amit az öregkor jelenthet, és hogyan tudjuk elérni,
hogy az „alászállás" minél lassúbb
legyen, minél tovább tartson és a „zuhanás"
minél rövidebb? Sajnos, mindezek szabályozása
nem csak tőlünk függ!
Anakreon borúlátóan úgy
vélte, hogy: „ … megöregedni egyet jelent mindannak
elvesztésével, ami édessé tette az életet
…".
Ismeretes a régi latin mondás is: „Senectas
ipse morbus." ( Terentius )
Cato, az utcai, ezzel szemben azon a véleményen
volt, hogy „…nem a testi erő, nem a testi gyorsaság
vagy ügyesség kell a nagy dolgok véghezviteléhez,
hanem belátás, tekintély, véleményadás.
Ezekben nem csak, hogy nem fogyatkozik, hanem még gyarapszik is
az öregség. A leghatalmasabb államokat a fiatalok ingatták
meg, de az öregek állították helyre…"
A történelem azonban bizonyította, hogy
Cato ezen utóbbi állítása nem általánosítható.
Voltak az államokat, rendszereket szétbomlasztó öregek,
és „támogató, helyreállító"
fiatalok is. A szerepek néha felcserélődtek. A nagy
dolgok véghezvitele, a rendszereket, államokat megváltoztató
„megingatás" nem az életkortól, hanem a
feladatnak megfelelő körülményektől függ.
Az öregek helyzete és kilátásai
ebből a szempontból sem reménytelenek. Gondoljunk csak
Teng-Hsziao-ping. Nelson Mandela, vagy Churchill történelmi
szerepére.
Az öregedés, az öregség kérdésével
napjainkban is sokan foglalkoznak, hiszen — amint említettem
— az emberiség egyik legfontosabb problémájáról
van szó. Teljességre való törekvés nélkül,
néhányat megemlítek közülük, különösen
azokat, akik kapcsolatba kerültek az egészségüggyel.
Simon de Beauvoir „Az öregség"
című könyvében szinte tobzódik a pesszimizmusban.
Lehangoló olvasmány ez minden idős, vagy öreg
számára, aki kiutat keres sorsából. Vaskos
könyve, amelyet 60 évesen írt, komor képet fest
az öregségről. Malcolm Cowley nyolcvanévesen
írta meg tapasztalatait, gondolatait. Az volt a véleménye,
hogy a legtöbb szerző nem az öregedés vége
felé, valóban öregkorában foglalkozott a témával.
Még az ötven, hatvanegynéhány éveseket
is „tacskó kölyköknek, csitriknek" minősítette,
akik csak az irodalomból ismerték az életnek ezt
a szakaszát. Tehát nem tudhatták, valójában
milyen érzés öregnek lenni. Fritz Riemann a
psychoanalizis nemzetközileg elismert, igen tág látókörű
képviselője, élete utolsó évtizedében
írt könyvet „Az öregedés művészete"
címmel. Részint saját legszemélyesebb élményei
alapján, hiteles nyíltsággal ír az élet
utolsó negyedének esélyeiről, rendeltetéséről:
arról, hogy idejekorán gondolnunk kell öregségünkre,
foglalkoznunk kell vele, mert korántsem mindegy, hogy azt felelősen,
bölcsen, előrelátással mi magunk formáljuk-e,
vagy az formál, gyakran deformál bennünket.
id. Kováts Ferenc nem sokkal halála előtt megjelent
könyvében adott bölcs tanácsokat az öregedéssel
kapcsolatban. Könyvének célját tömören
fejezi ki annak címe: „Egészséges élet
derűs öregség", és alcíme: „/
Használati utasítás az élethez /". Az
előszót Passuth László írta. Iván
László gerontológiai tapasztalatai birtokában
bátorítja az olvasót „Ne féljünk
az öregségtől". Szabó Gyula az öregkorra,
a nyugdíjas évekre való gyakorlati felkészülésről
írta könyvét. Figyelmünkbe ajánlja, hogy
„…Az ötvenedik születésnap közelében
kinek — kinek lelkileg szembesülnie kell saját jövőjével,
a még hátralévő évtizedek megtervezésével."
Az én generációm, a jelenlegi öregedők
és öregek élete nem volt eseménytelen. Hogy
jelenlegi problémáink, gondolataink, érzelmeink alakulását
jobban érthetővé tegyük, röviden tekintsük
át az elmúlt korszakot, a politikától, indulatoktól,
érzelmektől függetlenül, a tényekhez ragaszkodva.
Világégés volt, amit át kellett
élni azoknak, akiknek sikerült életben maradni, a frontok,
bombázások, haláltáborok, hadifogság
ellenére. A súlyos világgazdasági válságok,
inflációk, élelmiszerhiányok, az ismétlődő
munkanélküliség, a forradalmak, az ellenforradalmak,
emigrálások, kivándorlások, a különböző
ideológiai harcok súlyos feszültséget, kirekesztést
és tartós frusztrációt jelentettek. Gyakorlatilag
függetlenül attól, hogy ki melyik oldalon állt.
Sorsunk többszörös túlélés és
újrakezdés volt. A hatalmi és tulajdonosi helycserék,
a társadalmi, politikai és gazdasági élet
számos területén többször is megtörténtek,
megcsonkított, politikailag és gazdaságilag és
— ma már egyre inkább érezzük — ökológiailag
is súlyos helyzetbe került országunkban. Tetézte
mindezt többszörös erkölcsi megalázásunk
az igazságtalan békeszerződésekkel.
A hősökből időnként árulók,
áldozatok, majd újra hősök lettek. A sebek a mai
napig nem gyógyultak be, jelenleg is megosztják a társadalmat.
Tíz évvel ezelőtt sokaknak azzal kellett szembenézni,
hogy életük legmeghatározóbb része: a
fiatalságuk, a munkájuk és az, amiben esetleg hittek,
értéktelenné, semmivé vált. Ez nem
csak politikai vonatkozású kérdés! Gondoljunk
csak a társadalom, a gazdasági élet, a köz-
és magántulajdoni viszonyok megváltozása között
az egészségügyre. A kétségtelenül
indokolt és a változó viszonyoknak megfelelő
intézkedések mellett, hány elgondolás, előkészítés
nélküli intézkedés született a közelmúlt
években? Hányszor kellett elviselni az átszervezések,
az ágylétszám-csökkentések, az egyes
intézmények, szervezetek összevonását,
majd szétválasztását elrendelő —
néha végre sem hajtott, csak bizonytalanságot gerjesztő
— elgondolások, híresztelések hatásait
a munkára, a dolgozók hangulatára, a biztonság
iránti igényre? Hányszor vonták és
vonják kétségbe az egészségügyben
is, korábbi tevékenységünk értékét?
Feledve azt, milyen lelkesedéssel és áldozatok árán
harcoltunk mi, mostani öregedők és öregek, néha
nevetséges fizetések mellett, hogy a háború
után feltámadjon az egészségügy is. Gondoljunk
csak a szakmunkások, élmunkások, bányászok
és az orvosi, egészségügyi fizetések,
élelmiszer és egyéb juttatások akkori arányaira,
az egészségügyi dolgozók kárára.
Mennyit kellett harcolni például azért, hogy az ápolónővéri
munkát „szakmunkási" tevékenységnek
ismerjék el, és ahhoz közelítve fizessék
meg. Ez volt az az időszak és indok, ami miatt a paraszolvencia
elkezdődött!
De azok sem kaptak általuk várt és
remélt elégtételt, akik úgy gondolták,
most szolgáltat számukra igazságot a történelem,
amit a sok elszenvedett megalázás után joggal várhattak.
Sokan közülük most sem tudtak felemelkedni, talán
megindokolható, talán meg sem indokolható körülmények
miatt. Tapasztalhatták azonban azt is, hogy egyesek változatlanul
felül maradtak, csak éppen irányt változtattak
( esetleg már többször is ), a „damaszkuszi úton",
mert megtalálták az éppen aktuális politikai
és gazdasági kapcsolatokat.
A rendszerváltással járó gazdasági
változások tovább bonyolították a helyzetet.
Egy réteg — sokak megítélése szerint
— a lakosság egyharmada, rohamosan gazdagodik, míg
a lakosság nagyobb csoportja egyre inkább elszegényedik,
a jövedelem reálértékének csökkenése
és a munkanélküliség következtében.
Most ne keressük, hogy ki és miért tartozik az egyik,
vagy a másik csoportba, de az biztos, hogy ezek a változások
kihatnak az öregekre, a nyugdíjasokra is. Vagy közvetlenül,
vagy közvetetten, hiszen az érintettek között vannak
gyermekeik, unokáik, hozzátartozóik.
Az öregek csoportja a társadalomban látványos
helyzetű kisebbséget alkot. Ez a kisebbség azonban
számtalan szállal, gazdasági és érzelmi
vonatkozásban, szoros kapcsolatban van a többséggel,
hiszen azt gyermekei, unokái, rokonai, korábbi munkatársai
alkotják. A csoport helyzete tehát nem csak látványos,
hanem igen bonyolult is, amikor érdekeit védi, támogatásra
szorul, keresi helyét a társadalomban. Akikkel „szemben
áll" nem ellenfelei! Sokszor nemhogy nem kap, de nem is igényel
támogatást a látszólagos „ellenfél
— csoport" hozzá legközelebb álló
tagjaitól, hanem inkább segít, vagy segítene
rajtuk, ha tudna, ha lenne erre lehetősége. Ha van, meg is
teszi!
Az érdekek elismertetése, érvényesítése
érdekében tehát nem a generációk közötti
„harcra", hanem megértésre, humánumra és
empátiás készségre van szükség,
minden érdekelt részéről.
Az öregek közül némelyek sokkal szerencsésebb
helyzetben vannak a többieknél. Az öregkor egyenlőtlenségei
azonban sokkal súlyosabbak a fiatalokénál, mert rövidebb
a jövőjük. Nincs már idejük, de alig van módjuk
is arra, hogy helyzetükön változtassanak, lemaradásukat
csökkentsék. Kiegészítő jövedelemre,
elfoglaltságot biztosító munkavállalásra
nincs, vagy alig van lehetőségük.
A munkavállalás, vagy a munkában maradás
nem mindig egyszerű kérdés, mert a korosodó
ember gyakran olyan feladatok előtt találja magát,
amelyek régebben abban a formában nem léteztek: gépek,
munkaeszközök, új módszerek. Ezért nagyon
fontos, hogy tenni kell annak érdekében, hogy az idős
generáció megtarthassa kapcsolatát a szakma fejlődésével,
akkor is, ha kikerült az aktív korból. Ezt szolgálnák
az idősek részére is rendezett továbbképzések,
tanfolyamok, kongresszusok, tudományos ülések, ha erre
még alkalmassá teszi őket szellemi képességük.
A Nyugdíjasok Budapesti Szövetségének
véleménye szerint (1999.) minden második nyugdíjas
kevesebb, mint 500.- Ft.-ból kénytelen kijönni naponta.
Kopp M. és munkatársai vizsgálatai szerint
(1995.) a 60. év feletti magyar lakosságnak csupán
43%-a állította, hogy vannak még életcéljai.
A nyugdíjasok 22%-a mondta magáról, hogy olyan kevés
a jövedelme, hogy az élethez alapvetően szükséges
cikkeket sem tudja megvásárolni. Zala M. szerint
az idősek többnyire szemérmesek, a családjukat
sem akarják terhelni problémájukkal.
Féderer Ágnes mutatott rá arra,
hogy az elmúlt évtizedek „egy-generációs"
lakásmodellje végképp felszámolta az együtt
élő nagy-családokat, amelyek szociológiailag,
gazdaságilag és emberileg a leghatékonyabb egységek
voltak.
A családok, többféle okból, generációkra
lebontottan élnek, gyakran egymástól távol.
Ez is szerepet játszik abban, hogy nincs a családtagok között
folyamatos és kölcsönös kommunikáció.
Többféle okból nem alakulhatnak ki az
életünket természetesen tagoló rítusok,
még együtt élő családtagok között
sem. Ilyen például a rendszeres közös étkezés.
A lakások mérete és beosztása következtében
nem lehet körbeülni a konyhában, a falról lehajtható
asztalt. A „nagyszobában" sem fér el olyan asztal,
ahol az 5-6-7 tagú család minden tagja egyszerre leülhet.
A családtagok többnyire eltérő időbeosztása,
és étkezési időpontja miatt sincs erre mód.
Az étkezés, főként a vacsora, többnyire
TV nézés közben zajlik, amikor szintén nem lehet
beszélgetni a napi eseményekről, történetekről.
Az öregeknek egyszerűen nincs módjuk arra,
hogy a családi eseményekről értesüljenek,
véleményüket elmondhassák, még akkor
sem, ha közös lakásban élnek. Természetesen
az ilyen életstílusnak nem csak az öregek látják
kárát, hanem a gyerekek is!
Kopp Mária és munkatársai említett
felmérése szerint, az öregségi nyugdíjasok
18%-a, a rokkant nyugdíjasok 20%-a tartósan beteg. A beteg
öregek a kórházi ágyak 35%-át igénylik.
22%-ának legfőbb problémája a kiszolgáltatottság
és csupán 3% érzi fő problémájának
a magányt. Ez igen meglepő, és az általános
hiedelemtől eltérő adat. A 60 év felettiek 32%-ának
nincs barátja. 72% nem számíthat korábbi munkatársaira,
ami igen magas és elgondolkoztatóan szomorú szám.
(Sajnos, tapasztalataim szerint ez az egészségügyre
is vonatkozik. Kevés a kivétel.) A 60 év felettiek
csupán 3%-a sportol.
Az állapot megítélését
és megélését sokféle tényező
befolyásolja. Az egyik ilyen — talán a leglényegesebb
közülük — az időskorban végezhető
munka, a szellemi, vagy fizikai elfoglaltság. Ennek fontos
gazdasági és psychés jelentősége van.
A jelenlegi magyarországi adatok ebben a vonatkozásban elszomorítóak.
A Központi Statisztikai hivatal 1996-97 évi
adatai szerint, a hatvanas években, hazánkban a 60-64 éves
korcsoportba tartozók csaknem a fele aktív kereső volt.
1996-ban azonban a 60 év felettiek aránya, az aktív
kereső népességhez viszonyítva, már csupán
0,45% volt.
Drasztikus csökkenés ez, előre feltételezhető
gazdasági és psychés következményekkel.
Kétségtelen, hogy ebben több gazdasági és
társadalmi tényező is szerepet játszott, de
ez a tényen nem változtat. Az sem feledhető, hogy az
életkor általában emelkedik. Mivel fognak ezek az
emberek foglalkozni, ha munkavégzésre még alkalmasak
lennének, akár részmunkaidőben?
A legsúlyosabb veszélyeztető tényező,
ami lényegesen befolyásolja az öregkori neurotikus
és depressziós tünetek kialakulását,
a támogató család hiánya. Az
együtt élő házasok között a neurotikus,
depressziós tünetek lényegesen ritkábbak, mint
a különélők, az elváltak, vagy az özvegyek
között.
A 65-69 éves férfiak több mint 13%-a,
a nőknek 35%-a, különböző okok következtében
egyedülálló. A KSH adatai szerint Magyarországon
az idős emberek 14%-át támogatják rendszeresen
a gyermekeik, 24%-át pedig alkalmanként. Ez összesen
is csak 38%, ami azt jelenti, hogy az idős emberek 62%-a nem kap
támogatást gyermekeitől, még alkalmanként
sem.
Ebben az életkorban azonban a puszta gazdagság,
az anyagi jólét veszít jelentőségéből.
Nehezebben mérhető dolgok: egészség, kedélyállapot,
műveltség, megbecsülés, önbecsülés
fontosabbá válnak, mint azok, amelyek a mindennap megszokott
körülmények biztosításán túl,
egyébként szükségesek lennének. Ez megmutatkozik
a „bevásárló kosárban" is. Jelzi
az árak alakulásának eltérő értékelését
is: a tej, a kenyér és a költségesebb technikai
felszerelések, a ruházkodás stb. árának
alakulása között.
Az aktív és a nyugdíjas háztartások
között a legnagyobb különbség a fogyasztási
kiadásokban érzékelhető. A nyugdíjasok
sokkal többet költenek élelmiszerre és nagyon
keveset ruházkodásra. Elsősorban a szolgáltatások
árát, fűtés, világítás,
gáz stb., próbálják kifizetni és csak
a fennmaradó összeget (ha van ilyen?) fordítják
más célokra.
Kiemelkedően fontos szerepe van az öregkorban
a biztonság iránti igénynek, nem csak a jövőt,
hanem a megszokott lakást, életkörülményeket,
környezetet, a napi megélhetési lehetőségeket,
étkezést és az egészséget illetően.
Ezek megzavarása néha visszafordíthatatlanul kedvezőtlen
állapotot idézhet elő. Közismert „az öreg
fát nem lehet átültetni" mondás! Ez érvényes
lehet még akkor is, ha a változás esetleg kedvezőbb
körülményeket biztosít: ha a megszokott, régimódi
lakásból komfortosabb körülményeket biztosító
viszonyok közé kerül az öreg ember.
Evvel rokonságban van a szorongás, az aggódás:
hozzátartozóik és saját sorsuk iránt.
Különösen nagy lelki terhet jelent mindez, ha már
nincs közvetlen társ: feleség, férj, élettárs,
közeli barát, aki segítene eloszlatni az aggályokat,
elviselni a történteket.
Az öregkorban a szellemi szegénység
éppen olyan, vagy még súlyosabb csapásnak
bizonyul, mint az anyagiak hiánya. Az élet tartalmát,
minőségét illetően a „műveltek"
jobban, megbékéltebben élnek, még hasonló
jövedelem mellett is: szélesebb az érdeklődésük
és több elfoglaltságot is találnak. Talán
tovább is élnek, és több tiszteletet is kapnak.
A „műveltség" fogalma azonban magyarázatra
szorul. Nem lehet ugyanis ezzel kapcsolatban azt állítani,
hogy az esetleg több nyelvet beszélő, irodalmilag, zeneileg,
vagy egyéb tudományban járatos „zseni"
öregkora biztosan békésebb. Ez fontos, de nem elég!
Nagy szerepet játszik a lelki békesség, a
belső harmónia, a környezet, az utódok problémáinak,
gondjainak megértése, az önfegyelem, az életkorral
járó — elkerülhetetlen — kényelmetlenségek,
az egészségi állapot, a korlátozó tényezők
elfogadása és elviselése, az empátiás
készség. A „lelki műveltség" a döntő!
A nők sokszor nehezebben viselik el a visszafordíthatatlan
testi változásokat, ám evvel szemben mégis
ők barátkoznak meg könnyebben az öregséggel.
Mert képesek arra, hogy örömet találjanak olyan
hétköznapi elfoglaltságokban is, mint a takarítás,
a sütés—főzés, az unokák gondozása,
és még lehetne sorolni. Ők ettől is hasznosnak,
fontosabbnak érzik magukat, mint a férfiak. Elhalt, elvesztett
társuk hiányát is többségükben,
könnyebben tudják áthidalni.
Ebbe a témakörbe tartozik az a fogalom, amelyet
Fr. Riemann „búcsúképtelenség"-nek
nevez. Ez a szó pontosan kifejezi, mit értünk ez alatt.
Sokan, szinte csak mások által élnek,
saját fejlődésükhöz szükségük
van egy másik emberre. Ez lehet egy szerelmes társ, barát,
feleség vagy férj, de lehet szülő is. Fiúk
esetében gyakoribb az anyához való tartós
ragaszkodás, esetleg olyan mértékig, hogy ezért
marad a fiú nőtlen egész életén át.
De lehet görcsös ragaszkodás bizonyos életkorhoz:
valaki tartósan fiatal akar maradni. Ez nem is csak az öregekre
vonatkozik, korábban is jelentkezhet. Tömegesen vannak a serdülőkor
után „későn érő" típusú
fiatal felnőttek. Nem ritka a 30 év körüli gyermek,
akit még mindig a szülők gondoznak, tartanak el.
Ám nem csak az emberektől való megválás
eshet nehezünkre. Ugyanígy járhatunk öreg korunkban
azzal is, amink van! A közelgő végtől való
félelem éppen a hajlott korú embereket ránthatja
még mohóbb birtoklási görcsbe. Gyűjtenek,
halmoznak mindent, mintha végtelen élet állna előttük.
Az örökösök alig tudják megsemmisíteni
a sok használhatatlan holmit.
Az öregek „vétkei" közé
tartozik: a fösvénység, a gyűjtögetés,
a rendetlenség, a hiúság. Mindegyikről lehetne
számtalan példát sorolni.
Most csupán a hiúságról
szeretnék néhány gondolatot megemlíteni. Az
öregek hiúsága a fiatalokénál könnyebben
menthető gyengeség, mivel egyre rövidebb jövőt
látnak maguk előtt, egyre kevesebb vár már rájuk.
Elismerésre vágynak azért, ami — aki valaha
voltak: egykor hódító szépség ( elsősorban
a nők, de a férfiakat sem lehet teljesen kizárni ),
kitűnő sportember, győztes katona, eredményes tudós,
sikeres szakember stb. Féltékenyen őrzik múltjukat,
eredményeiket, amelyeket már nem tudnak megismételni.
Ez némileg magyarázza „hiúságukat".
Úgy gondolom, hogy ehhez a témához
tartozik az a törekvés is, hogy ebben az életkorban
sokan vagyunk, akikben él az igény, hogy jelzést
hagyjunk magunk után: hogy igyekeztünk tenni valamit,
gondolkoztunk, éltünk. Még akkor is így van
ez, ha a történelemből — akár csak néhány
évtized, vagy évszázad távlatában —
nyilvánvaló, hogy ezek a „jelzések" többnyire
csupán saját késztetéseink kielégítését
szolgálják, hiszen egy-egy generációs korszakból
semmi, vagy alig egy-két személy, cselekedet, eredmény
marad meg az utókor számára.
Ennek ellenére, régi törekvés
ez. A sziklarajzokkal, vagy még korábban elkezdődött.
De itt álljunk meg egy pillanatra!
A mi generációnk egyre több tagjában
— engedjék meg, hogy magamat is közéjük soroljam
— az úgynevezett „hiúság", tetteink
elismerésének igénylése mellett — ami
sok fiatal kolléga szemében nem mindig szimpatikus erőfeszítésnek
tűnik — egyre inkább erősödik annak felismerése,
mennyi újat tudnak, milyen fontos szerepet töltenek be a fiatalok!
Annak felismerése, hogy az ismeretek, a tudás, a mindennapos
gyakorlat, az információs lehetőségek milyen
rohamléptekkel haladtak máris túl rajtunk, öregeken.
Ezt be kell látni. Velük szemben „hiúságunkat"
már elfedi az elismerés. Ez is meghatározza generációnk
érzelemvilágát.
Csak azt kívánjuk és reméljük,
hogy a fiatalokban is legyen elég alázat tudásuk,
eredményeik elismeréséhez! A jelen ne tegye felejtendővé
a múltat.
Az öregek közül egyesek otthonokba vonulva
élik életüket, mások elszántan védelmezik
önállóságukat, megszokott környezetüket,
bútoraikat, könyveiket, a régi emlékeket. Egyesek
sokkal kevésbé szenvednek a magánytól, mint
gondolnánk. Sokuk agyában emberek, elment hozzátartozóik
képei, kifejezései élnek, ismerős dallamok,
mondások folyója hömpölyög. Néma beszélgetést
folytatnak gondolatban, álmaikban, egy tovatűnt hozzátartozóval,
baráttal. Újból és újból átélik
korábbi hivatásuk, munkájuk emlékeit.
Nem szabad azonban azt hinni, hogy ez a rövid áttekintés
a világ minden táján élő nyugdíjasokra,
öregekre egyformán vonatkozik. Nagy a befolyása a hagyományoknak,
szokásoknak, a földrajzi elhelyezkedésnek. Ami az
egyik világrészen élő öregek számára
megszokott, kedvező, az másutt elviselhetetlen.
Például az USA-ban élő emberek
legtöbbje a hatodik, hetedik X átlépése után
kezd igazán élni. A nálunk megszokottnál addig
is lazább szülő-gyermek viszony tovább lazul.
Az öregeknek egyre több idejük és lehetőségük
van arra, hogy magukkal törődjenek, szenvedélyüknek
hódoljanak.
Az amerikai öregek általában nem spórolnak
— éppen ellenkezőleg. Látjuk, hogy turistaként
tele van velük a világ, utaznak, szórakoznak. Világszerte
láthatók élénkszínű, fiatalos
öltözetükben. Házukat, egyéb ingatlanukat
eladják, nem törődnek az „örökösökkel".
Inkább valamelyik városban vesznek, vagy bérelnek
szállodaszerű szolgáltatást nyújtó
— „nagy házban kis lakást", és lakókocsijukkal
járják az országot, a világot: követik
a napfényes időszakot. Végül pedig megmaradt pénzükért
beköltöznek valamelyik gyógyszálló jellegű
intézmény korszerű házába.
Nem kell hangsúlyozni, hogy ez a szemlélet,
ez a magatartás számunkra — Európában
élő magyarok számára — idegen! Nem felel
meg a múltat, a hagyományokat őrző, a több
generációban együtt élő nagy-családok
ideáljának.
Hogy a társadalmi, gazdasági változások
során valaha eljutunk-e ide, el kell-e jutnunk ide, nem tudom megválaszolni.
Az öregedés mindegyik szakaszára az USA-ban
az a jellemző, hogy ereje és lehetősége szerint
mindenki aktív: ideje, pénze és módja is van
rá. A fiatalokhoz hasonlóan például az öregek
számára is vannak kerületi sportbajnokságok,
a legidősebb kosaras hölgy 92 esztendősen szaladgált
a palánk alatt.
Természetesen ott sem élhet mindenki így.
Ott is vannak szegények, betegek, akiknek sem pénzük,
sem módjuk nincs arra, hogy mindezt megvalósítsák.
A szegény emberek nagy százaléka egyszerűen
meg sem éri az öregkort. A belvárosokban, a „downtown"-okban
rekedt, nagyobbrészt fekete bőrű öregek élete
természetesen nem könnyű.
Az időskorúak felvázolt jóléte
az előrejelzések szerint 2020 körül veszélybe
kerülhet az USA-ban is, mert addigra kimerülnek a társadalmi
biztosítási alapok.
Ezért, az emberek már most igyekeznek —
ha erre van is lehetőségük még aktív időszakukban
— tartalékot biztosítani öregkorukra. Eszembe
jut az USA-ban olvasott jelmondat: „Menj gazdagon nyugdíjba!"
Nálunk erre nem volt és még többnyire
most sincs lehetőség, de igény sem. A társadalom
filozófiája az volt, és többnyire még
ma is az, hogy az Állam gondoskodik az öregekről, munkaképes
korukban befizetett hozzájárulásuk alapján.
Hogy ez mennyire valósulhat ( valósul? ) meg,
mi öregek érezzük. Jóllehet ez elvileg jog lenne
és nem adomány az öregek számára.
Van azonban ennek a kérdésnek még egy
fontos, de ebben a vonatkozásban ritkábban említett
vonatkozása is. Készülni kell ugyanis szervezéssel,
a gondolkodásmód alakításával arra
az időre, amikor — a már említett demográfiai
előrejelzések szerint — nálunk is, más
országokban is, a gyermekszaporodás csökkenése
következtében jelentősen csökken azok száma,
akik termeléssel, aktív tevékenységgel majd
biztosítani tudják az aktív korból kikerült
generációk életét.
Szükséges ennél kissé elidőzni,
hogy részletesebben bemutathassuk a magyarországi viszonyokat
is.
1996-os adatok szerint Magyarországon a népesség
száma 1980-ban tetőzött: 10.710.000 lakossal. 1980-89
között 3,1%-al, a következő nyolc évben további
2,3%-al csökkent és ez várhatóan tovább
folytatódik, bár a legutóbbi népszámlálási
adatokat még nem ismerjük. A tendencia tehát, úgy
tűnik, független a politikai berendezkedéstől, egyéb
tényezők is befolyásolják. Szakemberek úgy
látják, hogy a népesség csökkenését,
elöregedését egyszerűen nem lehet megakadályozni,
sem Magyarországon, sem másutt a fejlett országokban.
1996-os adatok szerint Magyarországon egy gyermeke
volt a párok 33%ának, 26%-nak két gyermeke volt,
a három gyermekesek száma csak 5,6% volt, és csupán
a családok 1,6%-ában volt négy, vagy ennél
több gyermek.
Hazánkban évente hozzávetőlegesen
140.000 ember hal meg, s jóval kevesebb születik, így
a népesség fogy! Ez azonban összetett kérdés,
alakulásában sokféle tényező szerepet
játszik, amelynek tárgyalása most nem lehet feladatom.
Ha megnézzük a népesség összetételét,
azt látjuk, hogy a 60 év felettiek aránya férfiak
esetében 19,5%, míg nők esetében 23% volt. A
60 év felettiek természetesen ma már nem is számítanak
öregnek, a WHO szerint az „öregedők" csoportjába
tartoznak.
Magyarországon 1999. január 1-én 546.549
olyan férfi (11,3%) és 921.300 olyan nő (17,5%) élt,
aki már betöltötte 65.-ik életévét.
Ez a több mint 1.400.000 idős állampolgár hatalmas
tömeg. Mindennapi életük és életminőségük
meghatározhatja az ország hangulatát, bel- és
külföldi megítélését. Sorsukkal,
problémáikkal a szakembereken kívül a politikusoknak
is törődni kell, hiszen az 1.400.000 szavazópolgárnak,
és a gondjaikat, sorsukat megosztó hozzátartozóiknak
a választásokon nagy súlya van.
A nyugdíjasok száma ennél lényegesen
magasabb: kb. 3 millió, a népesség egyharmada!
Jogos tehát a kérdés: mi lesz az öregekkel,
a nyugdíjasokkal, egyre növekvő csoportjukkal? Milyen
a közérzetük? Kik fogják „eltartani"
őket?
A távolabbi jövő elég bizonytalan.
Természetesen, jogosan merülhet fel a kérdés:
lesz-e majd támogatásra egyáltalán igény,
vagy az emberek világszerte valóban „gazdagon mennek"
majd nyugdíjba? Különböző biztosítások,
intézmények segítségével valóban
tudnak majd önmagukról gondoskodni, még aktív
korukban?
De térjünk még vissza az öregek
egyes tulajdonságinak megbeszéléséhez.
Ha hiányoznak a belső források, a külső
támaszok, a magányos öregek sokszor az alkoholban keresik
a vigaszt, a felejtést. Sokan közülük a gyógyszerszedés
— a nyugtatók, altatók — áldozatai lesznek.
Ebben gyakran a kezelőorvosok is „segítenek", mert
a hosszú panaszáradat meghallgatása után,
az idős beteg, a hozzátartozók, a környezet érdekében
ezt ítélik a megoldásnak. Ha ez a gyógyszerszedés
elkezdődik, visszaút gyakorlatilag nincs!
Nincs azonban jogunk válogatás nélkül
elítélni azokat, akik így feladják. Gyakran
számukra megoldhatatlan, kényszerítő okaik vannak:
testiek vagy lelkiek. Azt érezteti velük a környezetük,
hogy nincs helyük többé a közösségben,
a családban. Vagy sohasem volt, vagy már nincs család,
nincs senki, akihez tartozónak érzik magukat. Nem kérnek
véleményt, tanácsot tőlük, vagy ilyenek
adására már nem is alkalmasak. Valójában
nem figyelnek rájuk, ha beszélnek. Erőfeszítéseket
sem várnak tőlük.
Olyan körülmények ezek, amelyek sokféle
— a környezet, a család számára néha
alig elviselhető – psychés állapotot idéznek
elő, ami az adagok emelését, esetleg psychiatriai kezelést
tesz szükségessé, akár megfelelő intézetben.
Kevéssé ismert, hogy végkimenetelként
jelentkezhet az úgynevezett „Woodoo-halál",
az élet feladásának jelensége.
A Woodoo-halál oka, természeti népeknél,
egész életre szóló, visszavonhatatlan mitikus
vonatkozású büntetés: a teljes kiközösítés,
mintha meghalt volna a törzsi tag, csak nem ölik meg. Az ilyen
ember reményvesztett lesz és feladja életét,
mert helyzetét nem tudja elviselni.
Tanhoffer Lajos 1943-ban ezt így írta
le, afrikai tapasztalatai alapján: – „Egy idő óta
titokzatos eseteket hoznak a kórházba. Alélt, elesett,
búskomor apátiába süllyedt emberek, ujjukat
is alig akarják mozgatni. Egész nap csendesen fekszenek,
meredt szemükkel a mennyezetet bámulják, ételhez
önként nem nyúlnak, kérdéseimre nem válaszolnak,
a gyógyszereket nem veszik be. Néhány nap alatt minden
erőfeszítés ellenére meghalnak. A civilizált
ember számára általában érthetetlen,
mitikus, psychés magatartásuk. Haláluk a szokásos
orvosi módszerekkel nem magyarázható …"
—
Sokáig úgy tűnt, hogy ez az állapot,
az ilyenfajta halál, csak az afrikai törzsek között
fordul elő. Kiderült azonban, hogy a Woodoo-halál a XX.
században, a modern körülményektől elidegenedett,
a társadalomból, vagy annak legkisebb sejtjéből:
a családból, valami miatt kirekesztett egyént is
sújtja. Leírták ezt a jelenséget a XX. századi
fogoly és haláltáborokban is. Az elzárt, reménytelen
helyzetbe kerültek közül többen feladták az
életüket.
A szociológusok szerint a magyarországi szociális
otthonok, elfekvő részlegek, családjuktól elhagyott,
elfelejtett ápoltjai is szomorú jelöltjei az ilyen
halálnak.
Az esetek egy bizonyos részében ugyanis, a
hosszan ápolásra szoruló hozzátartozót
a család megunja, vagy elfoglaltság, lakásviszonyok
és egyéb körülmények miatt képtelen
ellátni. Ezért kórházba, vagy elfekvő
osztályra adja. Ott gyógyítják, ha lehet,
rehabilitálják. Esetleg olyan állapotba kerül,
hogy a család hazavihetné. De nem viszik! Úgy érzi,
„megfeledkeztek" róla. A család már nem
tekinti hozzájuk tartozónak, talán már a szobáját
is kiürítették, más használja.
A mai kultúrember ilyenkor ugyanazt a lelki reakciót
és az avval járó fizikai leépülést
szenvedi el, mint a hasonló kiközösítés
esetén a bennszülött törzsi tag. Megindul a modern
Woodoo-halál mechanizmusa.
Hermann Imre szerint, ilyenkor arról van szó,
hogy az az ember, aki addig megkapaszkodott a közösségben,
a családjában, önmagában, mentálisan
kötődött mindehhez, ezeket fokozatosan feladva, elszakad
sorsának addigi éltető forrásaitól, s
nem marad számára más, mint — a halál.
Sok eset bizonyítja azonban, hogy ezen lehet javítani,
főként akkor, amikor a mechanizmus még kezdeti stádiumban
van. Természetesen nem csak önerőből és az
egészségügyi szervezet rendelkezésére
álló lehetőségekkel, hanem elsősorban a
család, a környezet és a társadalom segítségével.
Látványos javulás állhat be, csökkenhet
a látszólagos szenilitás, ha az öregember feladatot
kap a családban, még, ha csak „látszólagos"
feladatot is, vagy van még ereje ahhoz, hogy ilyet keres magának.
( Egyelőre megválaszolhatatlan kérdés
— és szorosan nem is tartozik a témához: hogyan
fognak viselkedni a valóban életfogytiglani elzárásra
ítéltek, akik biztosan tudják, hogy nem remélhetik
szabadulásukat? )
A legmegrázóbb kimenetelként nem ritka
az öregkori öngyilkosság sem. Nem csak nálunk,
hanem a világ sok országában, társadalmi berendezkedéstől
függetlenül. Falun, városon egyaránt.
1998-ban Magyarországon 3.247 ember vetett önkezével
véget életének. Közülük minden harmadik
60 évesnél idősebb volt! Szakemberek szerint, ennek
oka, hogy nálunk az idősekért felelős ellátórendszerek
egyike sem működött megfelelően. Falusi viszonyok
között pedig különösen nem. Ráadásul
a családok sem elég toleránsak az inaktív
korúakkal szemben, ami többféle okkal magyarázható.
Igen gyakran hiányzik az érzelmi kötődés
is az idősek iránt. A felnőtt gyermek és a szülő
közötti kapcsolat helyét sok esetben az unoka-nagyszülő
kapcsolat veszi át. Ezt felismerve, egyes országokban, az
otthonba vonult időseket és az elhagyott gyermekeket közös
intézetben helyezik el. Így — ha nem is vérszerinti
— „nagyszülők" és „unokák"
vannak együtt.
Zonda Tamás szerint az életkor növekedésével
egyenes arányban nő az öregkori öngyilkosságok
száma, csaknem minden kultúrában. Hajlamosító
tényező az elvált, özvegy, egyedül élő
családi állapot, amelyet a férfiak nehezebben viselnek
el.
A statisztikák azt mutatják, hogy az idős
emberek, a halál eléréséért sokkal
inkább biztosra mennek, hatékonyabb, drasztikusabb visszafordíthatatlanabb
módszereket választanak, mint a fiatalok. Ez azt mutatja,
hogy döntésük elszántabb, véglegesebb.
Éppen ezért, az idős emberek környezetének,
kezelőorvosának minden erre utaló korai jelet komolyan
kell venni.
Nézzünk meg néhány olyan fontosabb
körülményt, amelyek befolyásolhatják az
öregek, a nyugdíjasok helyzetét napjainkban.
Jelen korunkban az öregek tekintélyét
nagyban csökkenti, hogy a fiatalok nagy része előtt,
hitelét vesztette, megmosolyogtatóvá vált
az élettapasztalat. Erre van is némi magyarázat.
Technokrata társadalmunkban, a felgyorsult információáramlás
mellett, a tudás az évek számával nem mindig
növekszik, hanem elavulhat. Így van ez az orvosi szakmában
is. A magas életkor tehát igen gyakran diszkvalifikál.
Az ifjúsággal kapcsolatos értékek: a rugalmasság,
a feladatvállalás, a gyors ügyintézés,
az eredmény gyors elérése örvendenek megbecsülésnek.
Majdnem hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor az írásbeliség
megjelenésekor csökkent az öregek szerepe, megbecsülése,
mert már nem volt szüksége a társadalomnak,
a hagyományokat őrző emlékezetükre, élettapasztalatukra.
Csak most, az úgynevezett élettapasztalat és a hagyományőrzés
jelentősége, értéke csökkent, illetve
megszűnt.
A gazdasági, pénzügyi változások
korát is éljük, amiben az öregek egyre nehezebben
tudnak eligazodni. A takarékosság és az előrelátás,
az öregség e két fő jellemzője, többé
már nem bizonyul feltétlenül eredményesnek.
Gondoljunk csak a részvényvásárlásokra,
az ingatlanbefektetésre, a tőzsdére, az üzleti
vállalkozásokra, vagy a magáncégeknél
( néha még állami kezelésben lévőknél
is ) kötött különböző biztosításokra,
az öregek elhelyezésére szolgáló otthonokba
vonulásra — miután az öreg ember mindenét
felszámolta — és a cég csődbe jut. A példákat
még lehetne sorolni.
Ez a pénzügyi és gazdasági világ
egyre inkább a fiatalok világa, mint a jelenlegi öregeké,
akik fiatalabb korukban a szükséges tapasztalatokat ezen a
téren, nem szerezhették meg. Akik bíztak a gondoskodó
Államban!
Még fejlett társadalmakban, civilizált
körülmények között is előfordul, hogy
a társadalom ahelyett, hogy segítséget nyújtana
az öregemberek beilleszkedéséhez, még életükben
visszaveti őket egy „túlhaladott múlt"-ba.
Szellemi munkát végző, könyveket,
cikkeket írók, maradandónak vélt tudományos,
vagy szakmai eredményt elértek számára, ez
különösen fájdalmas, hiszen néha, alig néhány
évvel visszavonulásuk után, az általuk mondottakat,
leírtakat már nem idézik, tetteikre már nem
is emlékeznek, gyakran egykori munkatársaik sem!
Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy ennek nem
csak személyes okai lehetnek. Szerepet játszik a jelenlegi
közlési stílus és szokás is. A korunkban
felszaporodott közlési tevékenység miatt sokan
úgy vélik (és gyakran a szerkesztők is ezt tanácsolják
), hogy elég csak a legutóbbi 5-6 év szakirodalmát
idézni. Ez is lehet egy kényszerítő körülmény,
de azért azt nem lehet vitatni, hogy a múlt és a
régmúlt közlései, adatai, eredményei
is hasznosak lehetnek a mai szakemberek számára!
Az öregkor egyik nagy problémája
a magány, a magányosság érzése.
A „magány" fogalmával kapcsolatban felmerül
a közösség iránti igény kérdése.
Gyakori témája ez az öregekkel foglalkozó munkáknak,
előadásoknak. Többnyire abban vélik a megoldást,
hogy az öregek számára klubokat, összejöveteleket
rendeznek, hogy „ne legyenek egyedül", ne érezzék
magányosnak magukat. Pedig a kérdés ennél
jóval bonyolultabb. Érdemes egy kissé részletesebben
tárgyalni.
A „magány" és a „magányosság"
két különböző fogalom. A magyar nyelv rejtett
kincsei közé tartozik, hogy a két kifejezés
alapvetően eltérő jelentésű: nem volt-e bárki
úgy, hogy egy társaságban, közösségben
érezte „magányosnak" magát, pedig akkor
nem volt egyedül.
A „magányosság" valami belső
állapot, míg az egyedüllét a „magány"
inkább külső körülményekre vonatkozik.
A magány, az egyedüllét külső szituációján
változtathatunk, de a magányosság belső tényével
magunknak kell elboldogulni!
Egyénileg is nagy különbségek lehetnek,
hogy kinek mennyi kapcsolatra, vagy egyedüllétre van szüksége.
Nem mindenki számára jelent tehát megoldást
az öregek klubja, a közös színházlátogatások,
kirándulások szervezése. Vannak, akik ezt kívánják.
Az, hogy kinek mi felel meg: egyéni kérdés.
Fr. Riemann szerint ez függ életkorunktól, egész
élethelyzetünktől és egyéniségünktől.
A magányhoz való viszonyulást befolyásolja
az is, hogy olyan korban élünk, amikor a korábbinál
sokkal kisebb szerepet játszanak a földrajzi távolságok.
A modern közlekedési eszközök, a gépkocsi
személyes használata, a telefon, az Internet, a legrövidebb
idő alatt összekötnek bennünket a hozzánk legközelebb
állókkal. Városainkban, de a kisebb településeken
is szomszédaink vannak, akikkel kapcsolat alakulhat ki. Tehát
valójában sohasem kell egyedül lennünk, hacsak
nem akarjuk.
A magányba való menekülést természetesen
nem akarom támogatni, ajánlani senkinek. De arról
van szó, hogy éppen nekünk, mai embereknek — öregnek,
fiatalnak egyaránt — kell olyan bátornak lenni, hogy
kiállunk magányunk mellett, ami emberi voltunk lényeges
része — ha nekünk ez a megfelelő állapot.
Ettől csak a kollektív álbiztonságba lehetne
menekülni.
Einstein azt mondta magáról, hogy abban
a magányban él „amely kín az ifjúkornak,
de nagyszerű az érett éveknek."
Mindezzel ellentétesnek tűnik az időskori
szerelem, az időskori szexuális élet témája.
Olyan téma ez, amiről keveset szoktak beszélni, mintha
nem is létezne, nem is lenne probléma.
Részletes megtárgyalására itt
nincs lehetőség. Elemzően foglalkozik evvel a témával
Fr. Riemann, említett könyvében.
Hogy milyen az erotika és a szexualitás az
öregkorban? A válasz igen egyszerű: nagyon különböző,
akárcsak más életkorban. Nincsenek általános
érvényű szabályok arra, milyen legyen az öregkori
szexuális magatartás. Amit mindenképpen tehetünk
érte, hogy lehetőleg vonzóak maradjunk egymás
számára. Ez külsőnk ápolásával
kezdődik, de nem csak ennyit jelent. Aki elhagyja magát testileg,
lelkileg, egyúttal beletörődését is elárulja,
azt, hogy most már semmiért sem fáradozik, úgysem
érdemes. Sajnos ez a szemlélet nem ritka az öregkorban.
De ne felejtsük el, hogy a túlzások is
visszataszítóak lehetnek, akár öltözködésben,
akár viselkedésben, magatartásban.
Ide kívánkozik Voltaire tanácsa:
„Ki másként érez, mint korához illő,
korának minden átkát érzi az."
Néha kuriózumként látunk, olvasunk
híreket, hogy idős párok egymásra találnak,
szoros kapcsolatba kerülnek, össze is házasodnak. Ez
az „egymásra találás" azonban sokféle
lehet. Komplikálhatja a kérdést, ha az egyik fél
(többnyire a nő) jóval fiatalabb! Szó lehet, valóban
késői találkozásról, valóban szerelemről,
vonzódásról is az élet alkonyán, de
lehet a kapcsolatnak anyagi vonatkozása is, az öröklés
reményében.
Az is lehetséges, hogy az életnek ebben a
szakaszában a szerelem és a szexualitás nem párosulnak
egymással. Bár ennek az ellenkezőjére is vannak
példák, a bibliai időktől kezdve, napjainkig.
Már Hippokrates „négy évszakra"
osztotta fel az emberi életciklusokat. Szerinte, a témánkat
jelentő harmadik „évszakban", amikor az idős
kort komolyabb egészségkárosodás nélkül
éli meg az ember, nem feledhető a szerelem, sőt a szexuális
kapcsolat sem. Egyes gerontológusok úgy vélekednek,
hogy a legtöbb idős ember képes aktív és
kielégítő szexuális kapcsolatra. B. Starr
és M. Weiner tanulmánya szerint a 60-70 sőt
a 80 év felettiek több mint 90%-a, nemre való tekintet
nélkül, szereti a szexet.
Ez a téma azonban nem annyira egyértelmű,
mint a fiatalabb életkorban. Különösen fontos mérlegelni:
hol van a határ, mit enged meg a biológiai állapot,
hogyan befolyásolják a kialakuló új kapcsolatot
az élet folyamán kialakult korábbi családi
és társadalmi kapcsolatok. A korábbi emlékekhez
való ragaszkodás.
Általánosan érvényes tanácsot
adni felelőtlenség lenne!
Úgy gondolom, mindezek után elérkeztünk
ahhoz, hogy — ha röviden is — foglalkozzunk az öreg,
vagy még öregedő, nyugdíjba került (nem
véletlenül használom ezt a szót) orvostársadalom
speciális problémáival.
Az öreg orvosok és utódaik kapcsolatát
illetően mindenekelőtt emlékeztetni szeretnék
az eredeti Hippokrates-i Eskü szövegére:
„Az orvostudományban mesteremet ugyanolyan tiszteletben
részesítem majd, mint szüleimet, megosztom vele megélhetésemet,
és ha nélkülöz, gondoskodni fogok ellátásáról."
Nem minden ok nélkül idéztem ezt a mondatot.
Úgy érzem ugyanis, hogy ezen a téren van min elgondolkozni,
van tennivaló.
A generációk közötti kapcsolat kialakítása,
a probléma megoldása, a helyes arányok megtalálása
bonyolult feladat minden érintett számára. Nem csak
érzelmi vonatkozásai vannak. Az öregek „megbecsülése"
nem lehet gátja az arra érdemes fiatalok érvényesülésének,
elképzeléseik megvalósításának,
de az öregek számára is kell találni lehetőségeket.
A két generáció közötti kapcsolat
alakítása azonban nem lehet sematikus. A korábbi
együttműködés kedvező, vagy kedvezőtlen
emlékei mellett, kellő bölcsességet, empátiás
készséget és humánus magatartást kíván
a felektől. Nem lehet csupán az idős orvos által
— esetleg indokolatlanul — elvárt „hála"
és „tisztelet" törlesztése. De az utódoknak
sem szabad ma sem elfelejteni Hippokrates idézett mondatait.
A történelem, a tudomány és az
ismeretek mozgásának gyorsulása alaposan felforgatta
azt a kapcsolatot, ami az idős embert, a nyugalomba vonult orvost,
korábbi tevékenységéhez fűzte, tevékenységének
korábbi értékét meghatározta. Valamikor
azt képzelték, hogy az aggastyán, az öreg orvos
is, élete folyamán valóságos kincset halmozott
fel magában. Manapság azonban már nem számíthat
ilyesfajta „örök életre", vagy legalább
gondolatainak, megfigyeléseinek tartós túlélésére
sem, az idős tudós, az idős orvos. Meggyorsult a történelem,
a tudomány mozgása, a technika fejlődése: a
holnap lerombolja azt, amit az emberek ma építettek. Előfordul,
hogy a korábbi állítások fordítottja
lesz igaz (legalábbis egy ideig azt hisszük). Korábban
megoldhatatlannak hitt eljárásokból lesz a mindennapi
gyakorlat. Minderre számos példát nyújt az
orvosi szakma, a műtéti tevékenység is.
Az orvosok esetében sajátságosan alakulhat
a helyzet. Egy ideig nő az értékük a kor előrehaladtával.
Ugyanis sokszor az a vélemény, hogy a korral — orvosok
esetében is — tapasztalat jár. Legalábbis ezt
tételezik fel a betegek — néha még a kollégák
is. Ezért gyakran szívesebben fordulnak olyan orvoshoz,
aki mögött hosszú gyakorlat áll, mint egy kezdőhöz.
Különösen vonatkozik ez a műtétes szakmára.
Azt kell mondanom, nem is mindig indokolatlanul.
De azután egyszerre csak változik a helyzet,
mert az emberek arra gondolnak, hogy az öreg orvos már megkopott,
biológiailag hanyatlott. Különösen vonatkozik ez
ismét, a fizikai megterheléssel is járó, műtétes
szakmára. Úgy vélik a betegek, hogy az öreg
doktor már elmaradt a kortól, nem ismeri a legújabb
felfedezéseket, módszereket, műszereket, nem bírja
már a műtéttel járó fizikai megterhelést.
Ezért elfordulnak tőle. Ismét azt kell mondanom, nem
is mindig indokolatlanul.
A gondolat felvetése mégsem mondható
teljesen újnak. Sok orvos főként a tehetősebbek,
visszavonulása után régebben is gyakran foglalkozott
mással. Aki tehette, még aktív idejében földet,
erdőt, szőlőt vásárolt, és nyugdíjas
korában oda vonult vissza, megtartva városi lakását
is, a téli időre. Gazdálkodott, vadászott, lovagolt,
ha ezt megengedhette magának. Ma azonban többnyire más
megoldásokat kell keresni.
Malcolm Cowley szerint: „… minden öregnek
vállalkoznia kell valami feladatra, de ennek nem szabad akkorának
lenni, hogy elkedvetlenítse és engedje visszahullani a közönybe.
Bármit lehet választani az ember képességén
és érdeklődésén belül. A vállalkozás
lehet régi, alakulhat az ember régi foglalkozásának
kevésbé megterhelő oldalaira (a szerző megj.:
pl. aktív operatőrből, aktív vezetőből
szaktanácsadó, tudományos kutató), vagy eredhet
valami régi kedvtelésből, de lehet egészen új
dolog is, ami a személyiség olyan oldalait veszi igénybe,
amelyet korábban elhanyagoltak és így újabb
energiákat szabadíthat fel" — írja Cowley.
Nem érdektelen, hogy evvel a kérdéssel
kissé részletesebben foglalkozzunk.
Balzac szerint: „… azok a nyugdíjasok,
akiknek sem tudásuk, sem lehetőségük nincsen rá,
hogy mással pótolják azt a munkakört, amiből
kiléptek, furcsa változáson mennek át: egyesek
meghalnak, mások pedig horgászásra adják a
fejüket."
Úgy gondolom, van még ezen kívül
néhány egyéb lehetőség is: a bélyeggyűjtés,
a vadászat, a zene, a tanulás, a különböző
sportok stb.
Mindez nagyon elgondolkoztató abból a szempontból,
hogy belássuk, mi orvosok is, hogy a korábbi munkakör,
elfoglaltság pótlására, az öregségre
időben készülni kell, az úgynevezett „egyéb
elfoglaltságok" — nevezhetjük mai fogalmak szerint
„hobbinak" — megteremtésével, begyakorlásával.
A csak „szakmájuknak élő" — amint ezt
a magukat „elhivatottnak" érzők oly gyakran hangoztatják
—, azon túl semmi mással nem foglalkozó, más
iránt nem érdeklődő emberek, orvosok és
nem orvosok egyaránt, idős, nyugdíjas korukban igen
nehéz helyzetbe kerülhetnek, ha korábbi szakmájuk
gyakorlására már nincs lehetőségük.
Akkor is így van ez, ha korábban büszkén hangoztatták,
hogy szakmájuk, hivatásuk — egyben szenvedélyük,
a hobbijuk is volt. A múlt nem pótolja a nyugdíjas
jelent!
Éppen ezért, az „egyéb elfoglaltságokat"
már fiatalabb korban keresni kell, már az aktív időszakban
beépíteni életünkbe — öregkorunk érdekében.
A vadászatot, a horgászást, a golfozást, a
teniszt, a természetjárást stb. (hogy egyúttal
tippeket is adjak) nehéz öregkorban elkezdeni, jobb fiatalon
megteremteni az alapokat. Bízom benne, hogy azoknak, akik erre
eddig nem gondoltak, sikerült meggyőző érveket adni.
Mindezt úgy szoktam megfogalmazni és tanácsolni
kollégáimnak, utódaimnak, családtagjaimnak,
hogy „Hobbi nélkül nem teljes az élet!",
fiatalabb korban sem. Még idejében meg kell valósítani
a „teljes intenzitással élni és dolgozni, és
teljes intenzitással pihenni, kikapcsolódni" jelszó
feltételeit a magunk számára. Mielőtt az első
infarktus jelentkezik.
Természetesen a lehetőségek, a megoldások
szakmánként, csoportonként és egyénenként
eltérőek, de meg kell találni az aktuális lehetőségeket
az orvostársadalom számára is!
Meggyőződésem szerint, nincsenek sokan,
akik a visszavonulást, az öregkort felszabadulásként,
megkönnyebbülésként üdvözölnék.
Általában szorongással teli várakozás
előzi ezt meg. Nem megy ez fájdalom és belenyugvás
nélkül. Mégis valamikor, valamennyiünknek rá
kell ébredni, vagy a körülmények kényszerítenek
erre bennünket: elérkezett a visszavonulás ideje. Ha
csak nem halunk meg aktív életkorunkban.
Hogy aztán a visszavonulást, az öregkort
hogyan viseljük el, attól függ, hogyan készültünk
fel erre az állapotra. Lehr és munkatársai
(1998) szerint a nyugdíjba menés egy normális folyamat,
amellyel mindenkinek számolni kell. Jó előre lehet
tudni az evvel járó három fő problémát:
csökken a bevétel — változnak, többnyire
csökkennek az emberi kapcsolatok — és elveszítjük
a munkavállalói szerepet.
Ma még nálunk is ez a helyzet. Remélem
közös erőfeszítéssel sikerül ezen fokozatosan
változtatni.
Úgy gondolom, hogy aki érett személyiséggel,
rendezett érzelmi körülmények között
találja magát szemben ezekkel a problémákkal,
az jobban fel tudja oldani az előtte álló nehézségeket.
Ez az állapot azokat érinti legsúlyosabban, akik
foglalkozásukon kívül semmi mással nem törődtek.
Erre igyekeztem rámutatni.
A témát azonban még nem akarom evvel
befejezni, mert van még egy fontos vonatkozása az öregkornak.
Ha csak vénségére valaki nem csontosodik
meg, és nem ragad le a múltjába, tapasztalhatja,
hogy az öregkor legnagyobb esélye a „szellemi szabadság"-ban
van: általában függetlenebbek vagyunk és megengedhetjük
magunknak, hogy egyszerűen önmagunk legyünk. A „világ"
kissé távolabbra húzódik tőlünk,
elbocsát minket, idősebbeket. Szabadabban rendelkezhetünk
az idővel, és ha találunk és vállalunk
is munkát, feladatot, az már nem jelent olyan kötöttséget,
mint aktív korunkban jelentett. Ezért több élvezetet
is jelent számunkra.
Ezekből következik, hogy az teszi sokszor érdekessé
az idős emberek előadásait, írásait, alkotásait
és egyéb tevékenységét, hogy szellemi
szabadságuk birtokában és tudatában elfogulatlanabbul
szemlélhetik az életet, indulatok és célzatosság
nélkül. Ezért, bizonyos területeken, bizonyos
feladatok ellátására alkalmasságuk vitathatatlan.
A társadalom jól teszi (tenné?) ha
erre felfigyelne és ezt saját hasznára fel is használná!
Végül: Az elmondottakkal az volt a célom,
hogy érzékeltessem: a nyugdíjas állapot, az
öregedés és az öregkor milyen fontos és
szerteágazó társadalmi kérdés. Nem
csak az öregek, nyugdíjasok ügye, hanem a fiataloké,
a leendő öregek, nyugdíjasok ügye is.
Remélem, egyetértenek velem az olvasók,
hogy a nyugdíj összege mellett sokféle psychés,
családi és a korábbi munkakörrel, munkahellyel
összefüggő és egyéb társadalmi jelentőségű
feladat megoldásáról van szó.
Remélem, sikerült bizonyítani, hogy a
megoldást az érintettek csak közösen
találhatják meg.
Nem könnyű feladat, de foglalkozni kell vele,
és keresni kell a megoldás lehetőségeit, mert
az emberiség jövőjének egyik fontos problémájáról
van szó.
Reuma Info 2002-3-4
Dr. Riskó Tibor 