Köszöntés

REUMAINFO – 2003/3.
A SZERKESZT&#337SÉG ROVATA

Dr.
Riskó Tibor professzor emeritus július 4-én töltötte be 80. életévét. Bár
nem reumatológus, a mozgásszervi betegekkel foglalkozók országszerte ismerik
nevét és tisztelik életművét. Nemrég lapunk hasábjain folytatásokban jelent
meg nagy sikerű írása az öregedésről. Most és e helyen felesleges a gazdag
életművet tételesen ismertetni, csupán szívbő1 gratulálunk Riskó professzornak,
és – a vele megbeszéltek szerint – közzé tesszük néhány megszívlelendõ
gondolatát.

–
Többféle okból is nehéz helyzetben érzem most magamat! Életemben ugyanis elõször
vagyok 80 éves, ezért nem tudom, hogyan illik ilyenkor viselkedni, hogyan
kell ezt az állapotot elviselni? Mint a legtöbb fiatalnak, nekem is az volt
az elképzelésem erről az életkorról, hogy az öreg, főként a 80. életévét is
megélt ember már élete vége felé jár. Feladatait befejezte, önmagával, bajaival
van elfoglalva, a külvilág iránti érdeklődése már beszűkült, gondolatai idõszerűtlenek,
nehezen mozog, rosszul lát, közéleti tevékenységre már alkalmatlan. Túlhaladt
rajta az idõ!

Prof.
Molnár Béla – a nagytekintélyű sebész – egykori szavai is eszembe jutnak.
Amikor egy alkalommal, idős korában munkatársai köszöntötték, azt válaszolta:
"tulajdonképpen elnézést kell kérnem, hogy még mindig itt vagyok, még
mindig ünnepelnek, mert egy betegeiért aggódó sebésznek illik 50 éves kora
táján infarktusban meghalni."

Bocsánatkérésre
tehát nekem is okom lenne!

–
Úgy gondolom, most bölcs szavakat, életem, pályafutásom történéseit, tapasztalataim,
tanácsaim sorolását várnák tőlem. Ezek helyet Goethet hívom segítségül: "az
öregkort nem megérni, hanem elviselni művészet." – Ez a lényeg!

Amivel
életemet, sorsomat, pályámat röviden összefoglalni tudom: a folyamatos küzdelem,
a rám háruló feladatok vállalása volt a meghatározó. A feladatokat soha nem
kerestem, de – a jónak hitt ügy megoldása érdekében – vállaltam. Nem egyszer“
Don Quijote-i“ hevülettel.

–
Hosszú és a megszokottnál sokkal korábban elkezdődött vezetői pályám során
voltak olyan elveim, normáim, amelyekhez mindennél jobban tartottam magamat.
Néhányról szeretnék most beszélni.

Mindenkinek,
akiket vezettem, sorsukat, munkájukat segíthettem, igyekeztem annyi jót tenni,
amennyit lehetett és csak annyi kellemetlent, hátrányosat, amennyi elkerülhetetlen
volt. Sajnos, az utóbbi is a vezetés része. Adott esetben a vezető kényszerítő
feladata.

Vezetői
tevékenységem során az előforduló áskálódásokat, intrikákat úgy tudtam végkép
megszüntetni, hogy azonnal odahívattam a másik felet is. Az ő jelenlétében
kértem az áskálódót: folytassa mondanivalóját. Megszűnt az ilyen tevékenység!

–
Gondolom, volt munkatársaim közül senki nem emlékszik olyan esetre, amikor
egy beteggel kapcsolatban kialakult személyes konfliktusa során, neki adtam
volna igazat! Beteggel szemben soha, egyetlen munkatársamat nem védtem meg.

–
Szeretnék egy pár gondolatot elmondani arról is, hol és mit tanultam pályám
során? Mi volt az, ami gondolkodásomat, magatartásomat alakította?

A debreceni Anatómiai-Biológiai Intézetben (díjtalan, „félkosztos“ – mert akkor
még ilyen is volt) gyakornokként megismertem az experimentális munka módszereit,
elveit. Ennek később sok hasznát láttam. Meggyőződésem ugyanis, hogy minden
orvosi tevékenységet ilyen szemlélettel kell végezni, dokumentálni, értékelni.
Akkor az "evidence based" diagnózis és terápia sem jelent semmi
újat. Tevékenységemet mindig tényekre, nem benyomásokra igyekeztem építeni.

A debreceni Szülészeti Klinikán Kovács professzor rendszeres műtéti másodasszisztenseként
megtanultam, hogy adott esetben nem a saját életünk a legfontosabb. Bombázás
közben is a helyünkön kell maradni, mert a nyitott hasú beteg mellől nem szaladhatunk
az óvóhelyre, ha mások szaladnak is. "Ott kell esetleg vele együtt nekünk
is meghalni" – ezt adta tudtunkra egy műtét alkalmával -bombázás közepette!
Zavartalanul folytatta a műtétet.

Dolgoztam
sebesültszállító vonaton, ami tehervagonokból állt, a sérülteket szalmára
rakták fel. Egyik feladatom az volt, hogy a “reménytelen állapotban lévő haldoklókat”
jelöljem ki, és a legközelebbi vasútállomáson tegyük le, ne a vonaton szállítsuk
a halottakat. Ők azonban mindannyian „haza“ akartak jutni. Nem
volt erőm a reményt elvenni tőlük, a parancsot nem teljesítettem. A vonaton
haltak meg, de testük mégis “hazajutott”!

Voltam
a háború után falusi orvos Bajorországban, Halle-ban kapott diplomám birtokában.
Télen sível jártam a környéki településeket, ha nem volt hó, gyalog, sebeket,
töréseket láttam el, szüléseket vezettem (feleségem bölcsészként volt a segítő
bába), fogakat húztam. A fizetség: túró, tojás, kenyér vaj volt. A pénz akkor
semmit nem ért. Amikor eljöttünk, a falu sírva búcsúzott tőlünk. 50 év múlva
tértem ismét vissza. A még élő régiek, akik akkoriban még gyerekek voltak,
emlékeztek ránk, régi fényképünket is őrizték. Megható találkozás volt.

–
Nem csak feleségként, de munkatársamként  is 52 éven át, pótolhatatlan
segítséget jelentett számomra megértő és türelmes Feleségem.

Gyermekeink,
unokáink és dédunokáim jelentették számunkra, jelentik sajnos ma már csak
számomra az örömet, a reményt a jövőben, a folytatásban.

Az
utóbbi években a múlt feldolgozása, az arra való emlékeztetés foglalkoztat.
Igyekszem bemutatni az elfelejtésre ítélt eredményeket, az egykori kollégákat,
akikkel a II. Világháború után megvívtuk a küzdelmet az egészségügy talpra
állításáért: a hiányzó ablaküvegek zsírpapírral történt pótlásától, a kórtermek,
a műtők vaskályhafűtéssel üzemeltetésétől, a használt kötszerek újramosásától
és újabb felhasználásától kezdve – a jelenleg alkalmazott legmodernebb módszerekig,
műszerekig.

–
Mostani helyzetemet, gondolataimat, visszatekintve tetteimet, legjobban ismét
Goethe mondásával tudom kifejezni:

"A
jót, mit életemben tettem, / Azt régen elfeledtem, / De a hibát / Viszem életemen
át.

Bizonyára
sokan vagyunk így!”

Hírdetés